Tegnap ki voltam éhezve az édességre, ma pedig már ki voltam éhezve egy jó beszélgetésre. Mindkettőt megkaptam akkor, amikor kívántam. Nem is tudom, mit kívánjak következőnek! ;)

Ma végre volt alkalmam egy kellemes beszélgetést folytatni az egyik csoporttársammal, aki történetesen egy amerikai hölgy, aki a kutyájával érkezett Olaszországba és mivel járt már itt korábban, ezért választotta Firenzét ismét. A beszélgetésből kiderült számomra az, hogy valószínűleg nincs családja, mert nagyon helyeselt, amikor elmeséltem neki, hogy nekem nincs férjem, sem gyermekem. Bár arra könnyedén rájöttem, hogy ő nem kívánja kiadni magát. No, nem ebből a beszélgetésből, hanem már akkor, amikor először érkeztem meg az ő csoportjukba egy beszélgetős órára.

A Scuola Toscana-ban úgy néz ki egy nap, hogy az első két órát, azaz kétszer 55 percet a nyelvtannal foglalkozunk, ami egészen egyszerű történet, mert sokáig mesél a tanár egy-egy nyelvtani szerkezetről, részletesen leírja, elmondja, hogy mit mikor használunk, kitér a kivételekre, majd közösen megoldunk olyan feladatokat, amikkel gyakorolni lehet az éppen áttekintett anyagot. Mások nem rajonganak a nyelvtanért, de én nagyon szeretem, mert gyakorlatilag igazi olaszt hallgathatok közben, hiszen az anyanyelvi tanár megállás nélkül olaszul beszél, és olyan szavakat, kifejezéseket használ, amiket én is értek. Ez már jó! :)
Majd ezt követi húsz perc szünet és már jöhet is a beszélgetés óra, ami ugyancsak kétszer 55 percet jelent. Na, itt már nem olyan egyszerű a helyzet, mivel az agyam komoly tréfát űz velem. Ugyanis amikor meg akarok szólalni, először szinte mindig angolul jut eszembe az, amit mondani akarok, majd előfordul, hogy kicsit gondolkodok és megjön a válasz olaszul is, de sajnos van olyan, hogy egyáltalán nem tudom az adott szót. Az igékkel úgy vagyok, hogy ha eszembe jut olaszul, akkor általában kimondom először főnévi igenév formájában, majd megpróbálom ragozni, ami nagyjából úgy néz ki, hogy néhány másodpercig filózok rajta, hogy vajon éppen melyik igeidőt is kellene használni az adott helyzetben, majd tippelek egyet, aztán 50%-ban még a ragozás is stimmel, tekintve, hogy többnyire E/1 vagy T/1 személyben beszélek. Kérdezni többnyire E/2 személyben. Szóval ezekkel nincs annyi gond. Illetve a szokásos kifejezésekkel, amiket nap mint nap hallok, vagy most már használok is.

Imádok beszélgetni! Ha eddig még nem jött volna rá a kedves olvasó, akkor én az a típusú ember vagyok, aki nagyon szereti a tartalmas és a könnyed beszélgetéseket is. Mindkettő olyan energiákkal tölt fel, amilyennel még egy másfél órás edzés sem tud feltölteni. Itt van ez a mai nap, amikor a svájci hölgy, Andrea meghívott engem is, hogy csatlakozzak hozzájuk egy ebédre, ami feltehetően annak köszönhető, hogy reggel megláttam őt az egyik bár ablakában, ahogyan a cappuccino-ját issza, gondoltam reggelizik, és nagy hévvel mosolyogva odaintegettem neki. Ezek után tőle próbáltam meg olaszul kérdezni ma, csak úgy magamtól, egy hirtelen ötlettől vezérelve, hogy milyen volt a reggeli, amivel tulajdonképpen fel akartam hívni a figyelmét arra, hogy én voltam a reggeli integetős ember. Rá is jött, hogy mit akarok, és egy rövid párbeszéd keretében megbeszéltük, hogy nem is reggelizett, csak egy cappuccino-t ivott, mert nem akart édességet enni. Azt meg már tudjuk, hogy itt az olaszok édességet szoktak reggelizni. Hogy szeretnék ezt a gyerekek otthon!?

De a beszélgetés egy olyan helyzetben, ahol nemcsak megértem, hanem válaszolni is tudok, vagy ki tudom fejteni a saját véleményem, a gondolataimat, az már sokkal inkább nekem való. Értem én, hogy jó lenne egyre többet beszélni olaszul, mert ugyebár így tanul az ember, de ezt nem lehet erőltetni. Ha erőltetem, akkor rosszul érzem magam tőle. Ha hagyom, hogy rám ragadjon az, amit fel tudok venni, fel tud az agyam fogni és hagyom, hogy beépüljön a memóriámba, akkor lesz igazán hasznos a tanulás. Tudni kell, hogy az embernek hol vannak a határai. Értem én, hogy érdemes megpróbálni átlépni ezeket a határokat, de azt csak most kezdem el megtanulni, hogy hogyan lehetséges ezt úgy megtenni, hogy ne érezzem magam rosszul tőle. Ma például a tanár arra kért, hogy ne angolul mondjam. Először átfutott az agyamon, hogy erre a felvetésére válaszolok magyarul egy olyat, amit úgysem ért meg, és csak részben tudnám lefordítani olaszra, de nem tettem. Pedig nagyon szívesen elmondtam volna neki, hogy ha ilyeneket mond, azzal engem hátráltat. Mégis hogyan mondjam el, amit gondolok, ha nem tudom olaszul? Mondjam neki magyarul? Még inkább nem fogja érteni. Ezért inkább mondom ki a szót angolul, hátha tudja, hogy mit akarok mondani. Ha pedig valamit tudok olaszul is, akkor úgy fogom mondani. Szóval, ne cseszegessen engem azzal egy tanár se, hogy ne angolul mondjam, mert ha nem tudom az adott szót, kifejezést, akkor nincs mit tenni. Hogy miért is nem mondtam meg neki, amit gondolok? Mert így neveltek. Nem kell mindig mindent kimondani! Pedig most bizonyára sokkal jobban érezném magam, ha akkor elmondom neki, hogyan érzek azzal kapcsolatban, ahogy reagált. Egy újabb lecke: Ne utólag gondolkozz a ki nem mondott szavakon! De ha mégsem mondod ki akkor és ott, akkor fogd magad és írd ki magadból a sérelmedet! (ahogy én most! és máris jobb!)

Mielőtt el nem felejtem, a mai ebédem igazán különleges volt, mivel nyulat nem minden nap eszek otthon. Haha! Méghogy nem minden nap! Úgy lenne igazán pontos a megfogalmazás, hogy nem is minden évben! Maximum, ha elütnék egyet-egyet az úton hazafelé, mármint olyanra gondolok, amelyik kirohanna elém az útra, én pedig véletlenül ütném el a kocsival. Na, de ilyen sem történt még velem soha! Szóval huszonévvel ezelőtt ettem utoljára nyulat, amikor még keresztapámék Isaszegen laktak és a szomszédjukban volt egy étterem, ahol keresztanyám dolgozott, és egyszer talán ott ettem nyulat. De az is lehet, hogy őz volt. Ki tudja már ennyi év után! Szóval akár azt is mondhatnánk, hogy soha nem ettem még ilyen selymes bundájú állatkát, amit - akkor most már mondjuk ki kerek-perec, még sosem ettem - csak simogattam eddig. Amikor pedig a pincérnőtől azt kértem, hogy csomagolja be nekem a maradékot egy ún. "doggie bag"-be, akkor szegény csak bámult rám, hogy mit is akarok. Lehet, hogy azt gondolta, hogy most kérek egy táskát egy kutyával, jobb esetben egy kutyának. Ami egyébként szerintem igazán könnyedén kitalálható lett volna, hogy mégis mit jelent, mivel közben mutogattam azt, ami megmaradt a tányéromon. A végén rájött, hogy mit is szeretnék, mert kihozott egy műanyag dobozt, hogy odaadja nekem. Gondoltam, bizonyára itt is szabály, mint az otthoni éttermekben, hogy nem viszik vissza a konyhába a kaját, amit már eléd tettek, és megpróbáltam én elcsomagolni, amit meghagytam. De megkegyelmezett rajtam - úgy tűnik, itt mégsincs olyan szigorú egészségügyi szabályzat -, és becsomagolta nekem.

Visszatérve a megérkezésemkor leírt gondolatokra, azt hiszem, kezd átalakulni az ittlétem háttere. Ma már sokkal inkább a „la dolce vita” érzést kívánom elérni egy kis olasz tanulással fűszerezve. Ezért is sokkal jobb választás ez a gyengébb csoport számomra, mivel itt szépen lassan haladnak a többiek, és egy szinttel lejjebb mint az erősebb csoport. Úgy hiszem, hogy ha 10 évvel fiatalabb lennék, akkor inkább a kihívást választanám, de most, amikor valóban csak élvezni szeretném azt az időt, amit itt töltök, inkább vagyok ezzel a csoporttal. Ráadásul, itt többen vannak az idősebb korosztályból, akik számomra sokkal, sokkal szimpatikusabbak és alkalmasabbak arra, hogy olyan szórakozásban legyen részem, amire vágyom. Csak remélni tudom, hogy ők is hasonlóan éreznek velem kapcsolatban és kíváncsiak rám!