A kérdés nagyon egyszerű: Hogyan nevezhetünk egy olyan kapcsolatot párkapcsolatnak, amikor a két fél nagyjából ezer km-re van egymástól és bizonyos érzéseket, élményeket ebből kifolyólag nem tudnak megosztani egymással? Egyáltalán hogyan lehet az ember szerelmes ilyen esetben, hiszen csak egy képet lát maga előtt arról az emberről, akivel egy bizonyos ideje találkozott. Nincsenek kézzelfogható reakciók és interakciók. Nincs lehetőség arra, hogy egy este felhívd és megkérdezd, van-e kedve átjönni egy teára, vagy egy vacsorát elkölteni kettesben. Hogyan alakulhat ki így egy szerelem?
Erre keresem a választ jelenleg. Egyáltalán van erre lehetőség? Vagy csak látunk a másikban valamit, ami megfog és emiatt fenntartjuk a kapcsolatot az internet segítségével. Kedves üzeneteket küldünk, hogy a másik tudja, hogy fontos számunkra mégha ilyen messzi is van. És persze várom a tőle érkező üzeneteket is, hogy tudjam, vagy legalább is azt gondolhassam, hogy fontos vagyok számára. Szeretném azt mondani, hogy ez olyan egyszerű; nincsenek és nem is lehetnek szigorú elvárások, és ráadásul nagyon nyitottnak kell lennie mindkét félnek ahhoz, hogy fenntartható legyen egy ilyen kapcsolat.
Nem tudom megfogalmazni pontosan, hogy mi is az, ami vonz benne, mégis azt érzem, hogy valami arra sarkall, hogy tartsam vele a kapcsolatot és talán egyszer valóban megtörténik velem is a csoda. Erről jut eszembe az a mostanában többször is az utamba kerülő gondolat, hogy a szerelem többféleképpen is kialakulhat. Ezek közül csak az egyik az első látásra szerelem. De ott van az a lehetőség is, hogy megismerd a másikat jobban mielőtt már azt érzed, hogy nem szeretnéd nélküle folytatni az életed. Az elmúlt évek tapasztalatai után úgy hiszem, hogy ez utóbbiban jobban hiszek.
