2016.01.16. volt az a nap, amikor Odi úgy döntött, hogy megcsinálja azt a bizonyos „megbocsátás – hála” dolgot Robival kapcsolatban, mert úgy érezte, hogy ehhez még szüksége van az elengedéshez. Olyan régen csinált ilyet, hogy meg kellett keresnie a korábbi jegyzeteit, hogyan is kell ezt csinálni, majd belekezdett.

Megbocsátok Robinak amiért …
- akaratán kívül megbántott és durván elbánt a szívemmel;
- semmibe vette az érzéseimet és teljesen érzéketlen módon viszonyult az én érzéseimhez;
- nem értett meg sohasem, nem értette és nem érezte azt, amit én éreztem;
- nincs szüksége rám, és szó nélkül eldobott, mint egy rongyot;
- magamra hagyott a gondolataimmal és érzéseimmel;
- gyáva emberként nem képes elém állni azzal, hogy már nem akar, és inkább elsunnyog, hogy majd rájövök magamtól.
Mindezekért végleg megbocsátok Robinak.

Elfogadlak olyannak, amilyen vagy. Mindketten a saját utunkon haladunk, és azért találkoztunk, hogy tanuljunk egymástól és tanítsunk egymásnak. Köszönöm ezt neked!
Hálás vagyok neked amiért …
- arra tanítasz, hogyan kell úgy kinyitni a szívemet mások felé, hogy ne ejthessenek rajta feldolgozhatatlan mély sebet;
- megmutattad számomra, hogyan érezhetnek azok, akiknek semmibe vettem az érzéseiket;
- megtanítottál arra, hogy nem találhatjuk ki, hogy mások mit éreznek, hacsak el nem mondják;
- megmutattad, hogy csak saját magam küzdhetek meg a démonjaimmal, mindegy hány barátommal osztom meg a történteket, ők akkor sem fognak tudni segíteni, hiszen nem érezhetik át, amit én éreztem;
- megtanítottál rá, hogy a másik ember gyávasága nem ok arra, hogy letérjek a választott útról és folytatnom kell a céljaim eléréséhez vezető utat.

Elolvasta párszor, amit írt, és nem jött több gondolat, amit papírra vethetett volna. Ezek voltak az utolsó szavai Robinak, Robiról, kettőjükről, a kettőjük között történt dolgokról, érzésekről és a vele kapcsolatban felmerülő gondolatokról. Ő itt befejezte. Ugyanis már lassan egy hete folyamatosan csak róla álmodott. Minden reggel úgy ébredte fel, hogy Robi volt az első gondolata, mert mindig megjelent az álmaiban. Minden egyes álomban a jófiú szerepét töltötte be, ami még jobban dühítette Odit. Hogy a csodában lehetséges, hogy az életben ő a gyáva féreg, míg az álmomban mindig jót vagy legalább is semleges szereplőt játszik?! – horkant fel Odi többször is. Ez nagyon bosszantó volt, mivel tudta, hogy az álmaiban a tudatalattija dolgozik. Tudta, hogy ez valószínűleg azt jelenti, hogy Robi valójában semmi rosszat nem tett ellene, de ő mégis rá vetíti ki a haragját azért, amiért igazából önmagára dühös. Ez pedig nem volt más, mint az, hogy szeptemberben hiába döntött úgy, hogy többé nem kíván semmilyen kapcsolatot létesíteni ezzel a pasassal, alig telt el két hónap és már meggondolta magát. Érezte, hogy ezzel saját magának árt, de mégis megtette hivatkozva arra, hogy talán mégis ez egy olyan kapcsolat lehet, amire mindig is vágyott. Így hát hazudott. Hazudta a pasinak, hogy jó lesz ez „csakszex” kapcsolatnak is, de ami ennél is súlyosabb volt, hogy hazudott magának is. A magunknak tett hazugság pedig mindennél sokkal fertőzőbb, mert sosem tudhatjuk, hogy mikor hisszük el végül, amit hazudunk és egy idő után olyan útvesztőt kreálunk magunknak a hazugságokból, amelyből csak nagy küzdelmek árán és igazán vasakarattal tudunk szabadulni. De ha sikerül lebontani ezt az útvesztőt, akkor is ijesztő látvány fogad majd: a semmi. Ugyanis a hazugságok után nincs semmi. Újra kell építeni a kapcsolataidat, ami csakis lassan működik. Egyik napról a másikra nem tudsz egy egész életen át tartó – magadnak tett hazugságokkal teli – világot újraépíteni. El kell kezdeni, nem vitás – gondolta Odi, és tudta, hogy nem lesz egyszerű. Épp ezért örült kifejezetten annak az útnak, amit megszervezett magának februárra. Alig várta, hogy egy kicsit más nézőpontból lássa saját magát. Vajon képes vagyok új és hosszantartó barátságokat kötni Firenzében? – kérdezgette magát, és óriási reményekkel vágott bele a nagy kalandba érezvén, hogy igen is sikerülhet, sikerülni fog.