Eddigi életemben egyetlen egyszer éreztem már ilyet. Mintha a jelenben lennék. Mintha kizárólag a jelenben léteznék. Nincsenek múltbéli sérelmek. Nincsenek jövőbeli elvárások, nincsenek illúziók. Nem kell semmi. Épp úgy a jó, ahogyan most van. Nem gondolkodok előre. Nem fantáziálok. Nem akarom kitalálni, hogy mi lenne, ha...

(Forrás: http://www.lifegarden.hu/ismeretterjeszto/idokorrekcios-terapia-a-jelen-boldogsagaert/89/ )

Ilyen érzés nincs még egy a világon. Bárcsak mindenki megtapasztalhatná!

Amikor egy fárasztó reggel után csak leülsz a fotelodba és úgy érzed, hogy már csak egy pohár finom bor hiányzik. Ja, nem is. Így jó! Bor sem kell. Nincs hiányérzeted, mert mindened megvan, amire most, a jelenben szükséged van. Érzed, hogy kezd összeállni a kép és újra megtanulsz ezáltal valamit. Bár nem látod a teljes képet, még nincs meg, de érzed, hogy egyszer csak összeáll és akkor tudsz továbblépni. El kell jutnod egy pontra, amit nem kerülhetsz el. Minden porcikád azt súgja, hogy ennek így kell lenni. Nem hiába jelzi a tested, hogy változásra van szüksége.

De most, csak az itt és most van.

Élvezetes. Izgalmas. Nehéz. Alig birom! No, nem a várakozással magával van a legnagyobb gondom, hanem azzal, hogy mi lesz, ha véget ér. Amint a várakozás a végéhez ér, elérünk valamit; elérjük azt, amire vártunk. Marha egyszerű, mégis nagyon sokszor nem gondoljuk végig ezt a tényt.

Várjuk, hogy vége legyen a sulinak. Majd amint véget ért, újra tanulni akarunk. Várjuk, hogy vége legyen a munkának. Majd nem tudunk mit kezdeni a keletkező szabadidővel. (Megj.: Na jó! Ez az egyetlen egy dolog, ami tutira nem igaz. Már, hogy a csudába ne tudnánk mit kezdeni a szabadidőnkkel!) Aztán várunk a hercegre a fehér lovon, de amikor megjön, akkor a ló nem elég magas, vagy nincs elég szépen fésülve a sörénye. És eljön a pillanat, hogy rájövünk, hogy maga a várakozás egy olyan élmény, amibe nyugodtan beleveszhetünk, élvezhetjük minden pillanatát, mert lehetőséget ad az ábrándozásra, a fantázánk szárnyalására.

(Forrás: http://mariaut.ro/?q=node/129 )

Elképzelem, hogy későn érkezel meg. Bátortalanul, de küldesz egy sms-t, hogy most értél haza, és nagyon várod, hogy találkozzunk, de megérted, ha így 11 után már túl késő van nekem. Mindeközben én már majdnem alszom, hiszen egyébként legalább már egy órája aludnom kellene, de az sms kiveri a szememből az álmot. Szeretnék felkelni és elindulni feléd, de valami mégis visszatart. Nem a lustaság. Nem is a fáradtság, mert egyáltalán nem vagyok fáradt. Ez inkább félelem. Félelem attól, hogy a várakozás véget ér, és elkezdődik egy új út, ami ki tudja, merre vezet. Nem jártam még rajta. Pontosabban már jártam itt, csak egy kicsit egyenesebb volt, most viszont sokkal kátyúsabbnak tűnik. Vagy lehet, hogy csak a szemüvegemet kellene megtörölnöm, hátha nem is rózsaszín. Vágyom a csókodra, az érintésedre, a lelkesedésedre, a szádra vágyom! Visszaírok neked. Azt, hogy tényleg késő van, de nagyon örülök, hogy írtál. Megcsörren a telefonom és megkérdezed, hogy átmegyek-e hozzád. Mire elmondom, hogy már ágyban vagyok és félig aludtam; elfogadod.
- És holnap délelőtt ráérsz? - kérdi.
- Még nem tudom. De neked dolgod lesz. - válaszolom.
Tudom, hogy tudja, pontosan tudja, hogy mire gondolok: vásárolnia kell a megbeszéltek szerint.

Felteszem a kérdést, hogy vajon tényleg ezt akarom, és nincs rá válasz. Sírhatnékom van. Leginkább azt érzem, hogy nagyon feszült vagyok és jól esne egyet aludni, vagy zokogni valami nyálas filmen. Csak azért, hogy kiadjam ezt a feszültséget, amit itt érzek a mellkasomban. Valahol középen, itt.

Elfogadni, hogy nem tudom a választ? Ez a válasz a kérdésemre. De az élet túl rövid ahhoz, hogy megengedjük magunknak azt a luxust, hogy ne élvezzük.

. Valóban nem kell már sok hozzá, hogy újra karácsony legyen. Mindenki várja ezt a kedves ünnepet, már ha az évek során nem történt semmi tragédia ezidőtájt. Nagyon remélem, hogy ez a december csak szép dolgokat hoz magával számomra és a családom számára is, és tulajdonképpen mindenki számára, akit igazán szeretek.

De hogy mit is kívánok igazán karácsonyra?

Ez a kérdés foglalkoztat már egy pár napja. Nem könnyű megfogalmazni a vágyainkat, de amint sikerül, beindul a kerék. Hogy milyen kerék? Hát a világ kereke. Tegnap délután letettem a fejem a párnára és arra gondoltam, hogy most elengedem. Hagyom, hogy menjen a saját útjára és érje el a saját céljait. Hagyom, hogy ne legyenek közös ügyeink, mert úgy éreztem, hogy ezt kell tennem. Hanyatt fekve hallgattam azt a meditációs zenét, amelyet egy héttel ezelőtt találtam meg, és úgy éreztem, hogy ez kell nekem, ez fog engem kisegíteni az eddigi pocsolyából. Azt viszont nem gondoltam, hogy így.

Hirtelen megrezzent a telefonom és leállt a meditációs zene. Felemeltem a fejem, hogy megnézzem ki írt. Ő volt. Néhány héttel ezelőtt futottunk össze egy nagy szupermarketben. Megérintettük egymást, de ezt követően alig történt érintkezés közöttünk. Hogy vágytam-e rá? Igen, nagyon. Hogy Ő vágyott-e rá? Igen, nagyon. Legalább is, ha hinni lehet neki a tegnap esti hosszú beszélgetésünk után, akkor nagyon is vágyott rá.

Tegnap este levetkőztük a gátlásokat. Olyan csupaszon álltunk egymás előtt, amilyen csupaszon az emberek képesek egymás elé állni. Minden tabu lehullott és megnyíltak a szellemünk kapui egymásnak. Mindketten ugyanazt éreztük és mindketten ugyanolyan rezgésen rezegtünk. Magas rezgésszám volt, Isten a tanum rá! Még egyikünk sem érzett hasonlót korábban. Szavakkal leírni kevés lenne, ezért a fotó elmond mindent.  (Forrás: http://aboldogsagegyszeru.blogspot.hu/2013/05/dualpar-es-ikerlang.html )

A láng a legjobb kifejezés erre az érzésre. Közel 700 km-re voltunk egymástól, de olyan vonzás volt közöttünk, mintha csak egymás mellett lennénk, mintha Ő lenne a fa, én pedig a szikra. Egymásba fonódtunk, majd elengedtük egymást.

Karácsonyra azt kérem, hogy szabadon legyünk boldogok együtt, és élvezzük ki az életünk minden pillanatát együtt! Köszönöm!

És egyszer csak ott állt előttem. Mintha csak szellemet láttam voltam, úgy meredtem rá. Gyanútlanul vásárolgatok a boltban, már tele volt a puttonyom csokival készülve a Mikulás érkezésére, amikor befordultam a csoki pult felé, és nézelődtem a polcokon található édességek körül. Majd tovább indultam volna, és ezért balra fordítottam a fejem, és egy pillanat erejéig visszafordultam, mert láttam, hogy sokan jönnek szembe, úgysem tudok előre haladni, akkor pedig miért ne nézegessem tovább az előttem tornyosuló csokikat. És ekkor, ebben a pillanatban eszméltem rá, hogy kit is láttam egy másodperccel azelőtt. Azzal a lendülettel visszafordítottam a fejem és addigra már ott állt előttem teljes valójában. Határozottan közeledett felém, majd odalépett mellém. Én gondolkodás nélkül köszöntem és menni akartam tovább, hiszen mit is mondhatnánk egymásnak azok után, de ő megfogta a kezem. Láttam, ahogy a bevásárló kosarát az enyém mellett állítja meg és a kezem után nyúl. Puha ujjaival megérintette a kezem, majd éreztem, hogy közelebb hajol hozzám és rájöttem, hogy meg akar puszilni, amitől olyan zavarba jöttem, hogy rögtön kiszáradt a szám. Odahajoltam hát és puszit nyomtunk egymás arcára, mintha csak régi barátok találkoztak volna.

- Hogy vagy? - kérdezte egyszerűen, mintha semmi sem történt volna.

- Jól. Köszönöm. - hangzott az udvarias válasz. Mi mást mondhattam volna? Nem jól? Zavarban? Lehet, hogy sokkal izgalmasabb lett volna a szituáció, ha kimondom éppen azt, amit érzek. Zavarban voltam. Kegyetlen zavart éreztem a fejemben, a szívem zakatolt és majd kiugrott a helyéről. Éppen ezért össze-vissza beszéltem, és mire észrevettem, hogy ő is érzékeli a zavarom, már késő volt. Elköszöntünk. Én újra csak távozni akartam, mire ő újra megérintette a kezem, és puszival búcsúztunk, miközben a bal kezem a mellkasára helyeztem és végigsimítottam azt. Abban az érintésben több volt, mint az összes szóban, mely az alatt a néhány perc alatt elhagyta a számat.

És most, néhány órával a történtek után és néhány hónapja a történetünk után, egészen másképp érzek, mint ahogyan azt gondoltam volna.

Úgy hittem, hogy bármikor képes lennék újra megcsókolni. Amíg a képernyő mögé bújva írhatok neki és olvashatok tőle üzeneteket, addig a szellem nem bújik elő. De amikor ott áll előttem, akkor a lábam remegni kezd, a torkom elszorul és bár nagyon is el tudom képzelni vele azt a csókot, mégsem lettem volna képes rá most. Most még nem.

Mostanában igazán sokszor jut eszembe, hogy mire jó a sírás. Sírunk, amikor fáj valami vagy félünk valamitől. Sírunk, amikor elveszítünk valakit, és sírunk, amikor boldogok vagyunk. Egyesek sírnak akkor is, amikor egy szép verset olvasnak el, vagy egy regényen, ha szomorú vagy akár boldog véget ér.
De mire jó a sírás?
Nem vagyok pszichológus és sose olvastam egy könyvet sem erről a témáról, csupán a saját tapasztalataimat tudom megosztani. Először is, érdemes megfigyelni, hogy mit érzünk, mielőtt elkezdünk sírni. Mindegy, hogy a boldogságtól vagy a szomorúságtól sírok, minden esetben nyomást érzek a mellkasomban, ami ki akar törni onnan. Valami furcsán feszülő érzés, amit soha máskor nem érzek, csak mielőtt elkezdenek hullani a könnyek. Közben elgyengül minden végtagom és abban a pillanatban, ahogyan elindul a sírás, egyáltalán nem érdekes már semmi. Csak az a pillanat válik érdekessé; az, hogy megszabadulhatok attól a szorító érzéstől.
Másodszor, megfigyeltem már, hogy amikor visszafogom a sírást, akkor az milyen reakciót vált ki belőlem. Abban a pillanatban, amikor megállítom az érzések feltörését, egy olyan gátat emelek magamban, amiről már akkor tudom, hogy ennek a ledöntése sokkal több rombolással fog járni, mintha csak úgy elengedtem volna az érzéseimet. Ez pedig előbb vagy utóbb, de bekövetkezik. Akkor viszont már olyan elemi erővel töri át a gátat minden érzés, ami addig bennrekedt, hogy semmi nem képes megállítani.
Végül pedig, amikor a sírás abbamarad, elmúlik a nyomás, az a feszítő érzés a mellkasomban. Úgy tudnám képletesen kifejezni ezt az érzést, mint amikor a "Szaffi" c. rajzfilmben annak a vaskalapos pasinak a kalapjából kiengedik a gőzt. Azt hiszem, ugyanez történik a lélekkel is sírás hatására: felszabadul.