Mostanában meglehetősen sokszor - hetente legalább háromszor - úgy érzem, hogy minden erő kimegy belőlem bizonyos, kb. 1 - 1,5 órás fizikai erőfeszítést követően, ami annyira jó érzés, hogy ilyet már igazán régen éreztem. Két szempontból is jó: egyrészt, mivel az erőnlétemet nem kis mértékben fejlesztem vele; másrészt pedig, mivel bizonyára felszabadít olyan anyagokat az agyamban is, melyek segítségével a lelki problémákon is könnyebben teszem túl magam.
Bár ez utóbbi megfogalmazás enyhe túlzás. Túltenni magam rajta? Na, az nem ilyen egyszerű. Ahhoz, még kell valami. De azokon a napokon... mindig könnyebbnek tűnik. Olyankor érzem igazán, hogy van értelme élni, és van miért tovább menni az úton, pontosabban, van miért új utat választani.
Szóval az erőnléti és a kardió edzésnél hasznosabb mozgásformát csak egyet ismerek. Az viszont biztos, hogy sokkal nagyobb befogadóképességgel rendelkezem, amióta tudom, hogy képes vagyok megfeszített erővel egy izomra koncentrálni. Vagy amióta képes vagyok "még egyszer" megemelni. A tűrőképességünk határtalan, csak rajtunk múlik, hogy meddig megyünk el.
Ezért a döntés megszületett. Határozott és erős döntés arra, hogy igen is megküzdök a démonokkal és képes vagyok leadni karácsonyig hetente egy kilót úgy, hogy nem is jön vissza. Ott egy kicsit megtartom, majd januárban újraindítom a fogyást addig, amíg el nem érem a célom.
Hogy mire kell odafigyelni? Nem is olyan sok mindenre: csak az étkezésre, a megfelelő tápanyagbevitelre az edzések mellett, és persze arra, hogy az edzések megfelelő üteműek és megfelelő mértékben legyenek terhelőek. Menni fog, tudom!
(Megj.: Mi másra kell még odafigyelni? :) a stresszre, az egyéb rizikófaktorokra... mint pl. csábítás. De akkor is menni fog!)

Ma reggel ide ültem a gép elé, és írni akartam arról, amit érzek. Írni akartam, de megérkeztek testvéremék és elkezdődött az egyik legszebb nap.
Nincs annál értékesebb, amikor egy őszinte kisgyermek a szemedbe nézve azt mondja, hogy szeret. Vagy talán mégis van értékesebb: az, amikor játék közben odahajol hozzád és szó nélkül megpuszil. Alig-alig tudom visszafojtani ilyenkor az örömkönnyeket. Nem tudom, hogy létezik-e még ilyen érzés a világon. Bár úgy hiszem, hogy igen.
Barátnőmmel folytatott beszélgetéseink egyike furcsa irányt vett, és olyan dolgok derültek ki számomra róla, amiket eddig nem tudtam: mégiscsak érző ember. Na jó! Ez így egy kicsit durva megfogalmazás, de ő nagyon erős egyéniség, erős nő, és képes túlélni mindenféle "katasztrófát". Legalább is képes arra, hogy ezt elhitesse bárkivel a környezetében. De tegnap a karmáról szóló beszélgetésünk során elmesélte, hogy a gyermekei születése valóban leírhatatlan boldogság volt, és bizonyára én is így fogok érezni akkor. Arra számítok hát, hogy a gyermekem születése még ennél is meghatóbb esemény lesz.
Elképzelem, ahogyan a szülőágyon fekszem és ott van velem a gyermekem apja is, de mivel császármetszés lesz (mert így képzelem! és mert így lesz!), ezért csak egy kis ablakon keresztül figyelheti a gyermekünk születését. Kislány lesz. Szőke és göndör hajú, angyalarcú kislány.

Bánat és szomorúság.
Az sem mindegy, hogy miért vagytok jelen. A mai nap úgy indult, ahogyan a tegnap estém véget ért, egy érdekes kérdés igazán felzaklatott. De a folytatásra nem számítottam. Teljességgel letaglózott. Éppen déli tizenkét óra előtt csörrent meg a telefonom. Barátnőm keresett. Hallottam, hogy sír a telefonban és csak kapkodja a levegőt, nem tudja, hogyan mondja el nekem, ami történt, majd belekezdett. Feltehetően zaklatta a lányát egy kisfiú az óvodában.
Megdöbbentő. Nincsenek rá szavak. 6 éves korú gyerekek egymás között. Illetve el ne felejtsük, hogy bizony az óvodában nemcsak ők vannak. Ott vannak még rajtuk kívül az óvónénik is, akiknek ezernyi dolguk van, de könyörgöm, hogyan lehetséges az, hogy ha egy ilyen eset hónapok óta zajlik az oviban, ezt egy óvónő sem veszi észre? Sem a gyermekek viselkedésének megváltozását, sem azt, hogy ilyen eset megtörténik. Vagy ha észrevették, akkor miért nem tettek semmit?
A gyerekpszichológusok most bizonyára a védelmükre kelnének, hogy ez nem is olyan egyszerű, de bizony, ha egy cserfes kislány bezárkózik, akkor annak nyilvánvalóan oka lehet / van.
Egyébként a pszichológus azt is jelezte a barátnőmnek, hogy ebben a korban már szeretnék megismerni a testüket a gyerekek, illetve nemcsak a sajátjukat, hanem a másik gyermek testét is, de természetesen van egy pont, amikor már nem erről van szó.
Hihetetlen, hogy ilyen megeshet. Hogyan lehet felkészíteni erre a gyermekeinket? Mit tehetünk azért, hogy ne váljanak áldozattá? Nemcsak ilyen idős korban, hanem később sem. Milyen korán kellene kezdeni a szexuális felvilágosítást ahhoz, hogy tudják, mikor kell segítséget kérniük?

Te mit tennél?
Megcsal a pasi, akivel vagy. Megcsal a legjobb barátnőd is. Hogy hogyan? Ketten együtt teszik ezt meg veled.
Te mit tennél?
Én megpróbáltam megérteni, hogy mi történt. Megkérdeztem mindkettőt, hogy mi is volt ez közöttük. Nagyon fájt és nem láttam a pipától (akkor még fájdalomnak hívtam), de most történt valami. A pasi újra szeretné kezdeni velem. És az a legszörnyűbb ebben, hogy én is vele. Itt remegek egy olyanért, aki az első adandó alkalommal megcsalt a legjobb barátnőmmel. Tudta, de legalább is tudhatta volna, hogy a nők egymás között ... Tudhatta volna, hogy megtudom. Miért tett mégis ilyet? Miért akarom, most mégis vissza őt? Milyen ember vagyok, ha egy ilyen ember kell? Magamat nem értékelem eléggé? Ésszel olyan egyértelmű a döntés. De miért nem akarok esélyt adni a barátnőmnek? Őt miért tartom távol? Talán félek, hogy újra megtörténik? Valamelyiket el kell engednem, ahhoz, hogy a másik megmaradjon. Az egyik a másikért, bár nem helyettesíthetik egymást.
Te mit tennél?

Ma reggel arra ébredtem, mintha más emberként gondolkodnék. Úgy éreztem, hogy mától fogva nem akarok senkinek sem megfelelni, és azt sem akarom, hogy nekem meg akarjanak felelni az emberek. Úgy éreztem, hogy a mai nap egy vízválasztó. Felismertem valami fontosat magamban, amiről eddig nem is tudtam, hogy létezik.
Már nem akarok valamit csak azért, hogy legyen. Vegyük például a gyerek kérdést. Egy évvel ezelőtt úgy döntöttem, hogy gyereket akarok. Egyetlen bökkenő volt csupán, hogy nem volt pasim, akivel családot alapíthattam volna, ezért úgy gondolkodtam, hogy igazából én magam is meg tudom teremteni neki azt az életet, amire egy kisgyermeknek - véleményem szerint - szüksége van. Így hát elkezdtem körbenézni a környezetemben, hogy ki is, aki számomra megfelelő partner lehetne, persze nem úgy, mintha vele is képzelném el az életem, csak úgy, mint az a férfi, akitől gyerekem születhet.
Egyszer csak, egészen váratlanul ott állt előttem egy férfi, aki világosan utalt arra, hogy szimpatikus vagyok számára, és elkezdődött valami közöttünk. Sajnos, igen gyorsan véget is ért, de mindvégig abban reménykedtem, hogy talán terhes lettem tőle.
Azóta pár hónap telt el és ez idő alatt néhány alkalommal fura érzések kerítettek hatalmukba. Először is, bizonyos ételek után furcsa hányingert éreztem. Másodszor, fájt is a hasam egyszer-egyszer, de nem olyan fájdalommal, amit korábban már tapasztaltam; teljesen ismeretlen érzés volt. Már-már azon kezdtem elgondolkodni, hogy mi van, ha tényleg terhes vagyok. Elmorfondíroztam ezen a gondolaton, és ma reggelre kaptam meg a választ rá. Nem lehetséges, mert nem állok készen rá.
Nem állok készen, hiszen igen is családdal, férfival együtt tudom elképzelni a családalapítást. Szükségem van arra a támogatásra, amit egy férfi, aki apává szeretne válni, tud megadni csak. Már nem kérdés számomra, hogy mit is akarok: egy teljes családot szeretnék. A teljes pedig semmi mást nem jelent, mint azt, hogy a gyerekeknek ne csak édesanyjuk legyen, hanem édesapjuk is, és teljes családban tudjanak felnőni. Természetesen nemcsak a gyerekek szemszögéből érdemes megfogalmazni azt, amit akarunk, így tehát a "teljes család"-ba beleértendő a nő - férfi egészséges kapcsolata is, hiszen anélkül mégis milyen családmintát adhatnánk.
Két szóval tudnám leírni a mai nap felismerését: TELJES CSALÁD.