- Megvan a jegy! – kiáltotta Odi, de hirtelen csendben is maradt, mert ráeszmélt, hogy már éjszaka van. Vajon mit szólnak a szomszédok, ha hallották a vékony falakon keresztül, hogy itt egymagamban ordítozok? – gondolta magában, de még mielőtt befejezhette volna az utazásra való koncentrációt, megcsörrent a telefonja. Imádta ezt a zenét, a csengőhangját, mert egy olyan barátjára emlékeztette, aki megtanította arra, hogy a férfiak is érző lények és nem kell mindenkit egy kalap alá venni.

- Szia Odi! Boldog Új Évet! Milyen régen nem beszéltünk!? – hangzott a telefonban egy kedves ismerőse hangja. Odi nagyon örült, hogy Tomi felhívta, mert valóban hónapokkal ezelőtt beszéltek utoljára és kíváncsi volt, hogyan is mennek a dolgai. A fiú – mivel még fiatalabb korában ismerte meg a vele egyidős férfit, és akkor még olyan kisfiús volt, hogy ráragadt ez a megszólítás, egyébként is mindig is Öcsi volt a beceneve a családban. Szóval a fiú már házas ember volt, akinek volt egy gyönyörű felesége Anna és egy kisfiuk, Palkó, aki a nevét Tomi legkedvesebb és legrégibb barátjáról kapta. Tomi és Odi között igazán érdekes kapcsolat volt, ugyanis korábban munkatársak voltak és mindenki azt hitte körülöttük, hogy Odi szerelmes Tomiba. Csak Tomi tudta, hogy ez nem igaz, de nem reklámozta a dolgot; számára sosem volt jelentősége annak, mit gondolnak róla vagy bárki másról a többiek. Olyan mértékben tudta függetleníteni magát mások elvárásaitól és pletykáitól, amit már-már tanítani kellett volna. Sosem léteztek számára szabályok, ami nem abban nyilvánult meg, hogy folyton áthágta őket, hanem inkább abban, hogy mindig, de mindig sikerült neki megpuhítania. Nem volt olyan alkalom, hogy ne sikerült volna valami, amit eltervezett, mert sohasem kötötte feltételekhez, nem tervezett meg mindent aprólékosan, hagyta, hogy a sors is beleszólhasson, és ne kelljen úgy éreznie, hogy valamit nem kapott meg, nem ért el. Ez volt Tomi titka. Egy alkalommal, amikor az élet nagy dolgairól beszélgettek Tomi elmondta, hogyan szeretne élni.

- Úgy szeretnék élni, mint a nagyapám. Még a halálos ágyán is arról biztosította a nagymamámat, hogy szerelmes belé. Mindig Ő volt számára az első, és annyira szerette a családját, hogy semmi nem állhatott a listája élére, csak ők. Hiszem, hogy egy életre választok majd társat magamnak. – hangzott Tomi kívánsága. Odi ekkor még nagyon távol állt attól, hogy ezen gondolkozzon. Számára tíz éve még csak a munka volt a fontos, de ez a fiú már huszonévesen tudta, hogy mit akar az élettől hosszútávon. Kevés ilyen „fiú” szaladgál az utcákon, és még kevesebb az, aki ezt be is vallja.

- Szia Tomi! Nahát, de jó, hogy hívsz, már én is akartalak. Még akkor, amikor küldted a BUÉK sms-t, de aztán … Nem fontos! Örülök, hogy hívsz! – válaszolta Odi örömében, hogy meghallotta Tomi hangját a telefonban.
- Hogy vagy? Mi újság veled? – kérdezte Tomi.
- Köszönöm, remekül vagyok! Képzeld, a februárt Firenzében fogom tölteni! Már alig várom, úgy hiányzik az utazás, az izgalmak, új emberek megismerése! Aztán úgy tervezem, hogy hazajövök és hagyom egy kicsit ülepedni a nyelvet, majd áprilisban már jó lenne dolgozni valamit. – hadarta Odi, mert tényleg fel volt dobva. Tomi volt az első barátja, akinek elmesélte, hogy elutazik a következő hónapban, ami miatt egy kicsit furcsán is érezte magát. Máskor mindig a legjobb barátnőjének mondta el az ilyen dolgokat, vele beszélte meg, ha kérdései voltak, pontosabban neki mondta el, nem mintha a barátnője tudta volna a válaszokat, de hátha más szemszögből más választ is adhat egy-egy kérdésre. De vele már régen beszélt, mármint régen beszélgettek egymással. Persze, nem felejtette el az újévi jókívánságokat, de ezen kívül nem kommunikáltak egymással.
- És veled, veletek mi újság? Hogy vagytok? – folytatta Odi a társalgást.
- Készülünk a második baba-projektre és szeretnénk egy harmadikat is. Tudod a tízmilliós támogatás! - nevetett Tomi.
- Igen, igen! Testvéremék is fel akarják venni, csak nekik már egy kicsit egyszerűbb a helyzet. – nevetett Odi is az állam által kitalált új, gyerekvállalást támogató lehetőségre utalva.
- És úgy néz ki, hogy megveszem a helyi rádiót és van egy olyan tervem, hogy rendezvényszervezést is vállalnék ezen keresztül. Arra gondoltam, hogy ez passzolna neked. – folytatta Tomi. – Tudom, hogy Te is marketinges vagy és mindig tetszett neked az, amikor a projektjeidnek a nyilvánosságát kellett biztosítani.
- Imádok szervezni, és ha kell egy jó női hang, akkor itt vagyok. Legalább is a férfiak, tudod, hogy imádják a hangomat, és épp a napokban fontolgattam, hogy olyan melót kellene választanom, ahol ezt az adottságomat használhatom. A rendezvényszervezés is közel áll hozzám, és nemrégiben végeztem el egy filmkészítő tanfolyamot. – és már bele is kezdett az öneladásba Odi.
- Odi, nem kell bemutatnod magad, ismerlek, tudom, hogy mire vagy képes, ezért hívtalak. – Tomi nem is tudta, hogy mit jelentettek ezek a szavak Odi számára, amikor már-már kezdte azt hinni, hogy semmire sem képes, mivel nem haladt az olasszal sem úgy, ahogyan szeretett volna és már egy helyre is jelentkezett, de oda nem vették fel. Őrült kettősség volt Odi fejében, amit nagyon nehezen tudott kezelni: egyszer rendkívül erősnek érezte magát, olyan nőnek, aki bármire képes; máskor viszont még az ágyból sem volt kedve kimászni, és arra gondolt, hogy mennyire semmirekellő és amúgy sincs semmi értelme az életnek. Fent és lent, jin és jang, őrült szenvedély és arisztokrata távolságtartás, olyan kettősség, amellyel bárki nehezen birkózna meg, de mégis ezzel együtt élni volt a legnehezebb. De tudta, hogy ha ilyennek született, akkor így fogja leélni az életét és inkább meg kell tanulni ezekkel a tulajdonságokkal együtt szeretnie önmagát, minthogy teljesen magába forduljon, és ne élvezze azt, amit kap az élettől. Egyik kedvenc filozofikus gondolata volt, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy ne élvezzük minden percét.

Ahogy letették a telefont, Odi hirtelen rájött, hogy meg sem köszönte Tomi ajánlatát, de úgy érezte, hogy hamarosan újra beszélnek és lesz alkalma megköszönni is. Aznap este Odi elmerengett azon, hogy milyen műsorral is tenné színesebbé az adást. Alig vannak beszélgetős műsorok benne, vagy olyanok, amik elgondolkodtatják az embert, amikor egy-egy témát felhoz a műsorvezető, és arról kérdezi a betelefonálókat. Nincsenek is betelefonálós műsorok a rádióban. Talán csak nem merik vállalni az élő adásban való beszélgetést, amihez természetesen kell is a rutin, hogy csípőből kérdezni és válaszolni tudjon a riporter. Mennyivel egyszerűbb egy előre összeállított műsormenetet követni. Ilyen és ezekhez hasonló gondolatok lepték el az agyát miközben lefekvéshez készülődött, amikor is eszébe jutott, hogy ez nagyon is sorsszerű hívás volt. Éppen megvette a jegyet. Éppen rálépett arra az útra, amit már egy ideje tervezett, csak pár hónapja már halasztgatott. Éppen ekkor kap egy hívást, ami bár nem konkrét állásajánlat, mégis valami olyan lehetőség, amire már régóta vágyott. Kipróbálhatná magát valami másban, valami egészen másban, mint amit eddig csinált.
- Istenem, add, hogy sikerüljön az olasz út, sikerüljenek a terveim és sikerüljön egy olyan munkát találnom, ami boldoggá tesz! – fogalmazta meg óvatosan kérését, esélyt hagyva a sorsnak arra, hogy végezze a saját munkáját, míg ő mindent megtesz azért, hogy beengedje az életébe a boldogságot.