Valamennyi utazásom alkalmával elfog a merő aggodalom, melynek leküzdésében sokat segítenek a könnyek. Kijön a szemeimen az az érzés, amit nagyon nehéz megfogalmazni. Csak folynak és folynak a könnyeim, hogy könnyebb legyen a lelkemnek az elválás, legyen az egy hétre, egy hónapra vagy egy évre szóló búcsú, hiszen sosem tudhatjuk, hogy akiktől búcsúzunk, vajon látjuk-e őket újra. Persze nemcsak az elmúlás okozza ezt az aggodalmat, hanem az is, hogy lemaradok valamiről, amit éppen ott és akkor kellett volna megélnem, és nem emitt lenni, ahol most vagyok. És már itt is vagyunk, utazásom legfőbb okánál. Mert bármennyire is szeretném szépíteni, nem megy. Egyetlen fő oka van annak, hogy itt vagyok Firenzében, és az nem a nyelv tanulása. Ez csak egy ürügy, melyet jó eladni bárkinek az ismeretségi körömben. A lényeg a szórakozás és az általa okozott felejtés. Folyamatosan arra a két hétre gondolok, mikor az angol nyelv tanulása érdekében – és akkor tényleg emiatt – utaztam Angliába és töltöttem el két gyönyörű hetet egy nagyon kellemes kis városkában, ami egyébként a királyi család nyaralóhelye volt. Nem éppen az olcsóságáról híres, sokkal inkább arról, hogy befogad mindenféle különcöt. Épp ez vonzott benne annyira. Imádom a különcöket! Hogy miért is van az eszemben az a két hét? Mivel az alatt az idő alatt, ott és akkor olyan mértékben feltöltődtem, mint ahogy máshol még nem. Szívem hiszi, hogy itt négy hét alatt nemcsak feltöltődik, hanem el is felejti mindazt, amit otthon hagyott és már nem szolgálja az érdekeimet. Minden bánatot és minden fájdalmát hátra hagyja, leküzdi kishitűségét, és újra beleveti magát az életbe egy „Dolce vita!” felkiáltással. És mindennek a tetejébe még ki is nyílik, mert ugyebár ez az, ami hiányzik már belőle egy ideje. Nem képes igazán megnyílni senkinek, mert folyamatosan félti magát a csalódásoktól. Vegyük ezt az utolsó delikvenst is, aki hiszem, hogy megpróbált nyitni feléje, de ő dacosan kiállt magáért, nehogy már őt megbántsa valami jött-ment semmirekellő pasas. Inkább az arcába vágta, hogy ez csak szex, és nem is kell belőle más, majd a lelkemet ápolja egy igazi férfi.

- Nos, kedves szívecske, nehogy azt hidd már, hogy ilyen ellenséges hozzáállással képes lesz egy érző ember megbirkózni! Mert igen is érző emberekről beszélünk, amikor a férfiakról van szó. Nem szabad őket egy kalap alá venni és nem mind olyan szemét disznó, mint amilyennek mi, nők hinni akarjuk őket. Persze van köztük disznó is. Ez nem kétséges, csakhogy tudni kell választani.

Hogy ez az utazás elegendő lesz-e ahhoz, hogy a választás módján változtasson, nem tudom, de hogy arra igen, hogy újra meg tudjon nyílni és nyíltan tudjon az emberekhez viszonyulni, arra igen is elég lesz. Most így érzem. Az utam végeztével pedig nagyon remélem, hogy még ennél is többet fog adni. Még nem tudom, hogy mit, de tudom, hogy jó lesz.

Az utazás önmagában nem is volt olyan fárasztó, csak ezek az érzések megnehezítették, illetve a repülő, majd a buszon és a vonaton való zötykölődés, ami egyébként nem is volt túl hosszú, és végezetül a taxizás kivette belőlem minden energiámat. Ahogy megérkeztem még várt rám egy kis edzés, mivel a lakás a második emeleten van. Jobban mondva, innen az ágyból nézve nem vagyok ebben olyan biztos. Lehet, hogy a harmadikon, de az is lehet, hogy magasföldszint van és ezért tűnt úgy, hogy nagyon magasra kell felhoznom az összesen legalább 35 kilónyi csomagjaimat.

Belegondoltam, hogy talán ezért is edzettem négy hónapot, hogy ne szakadjak bele! Habár, ha eszembe jut, hogy mit is mondtam Teklának, a személyi edzőmnek, amikor elmentem hozzá, akkor egy pillanatra megint eszembe jut a korábbi kívánságom, hogy legyen egy kisbabám. Igen, ez volt az okom a tornára: egyrészt le akarok fogyni, hogy a betegségeim eltűnjenek, másrészt viszont kell az erőnlét ennyi idősen, ha valaki gyereket szeretne vállalni. Ezzel álltam fel a futópadra:

- Tulajdonképpen azért akarok edzeni, hogy legyen erőm egy terhességhez. Szeretnék babát vállalni és azt látom a testvéremtől, hogy igen is kell egy megfelelő erőnlét, mert emelgetni és ellátni egy pici babát nem is olyan egyszerű, főleg nem akkor, ha az ember már idősebb.

Ez volt az alapvető indokom az edzésre, de ahogyan telt-múlt az idő egyre inkább rájöttem, hogy a mozgás mennyi mindenre jó. Például helyre teszi az agyat, a gondolatainkat. Nagyon fontos viszont, hogy nem szabad túlerőltetni, mert az újabb problémákat generálhat. Tekintettel arra, hogy a mozgásnak viszont rendszeresnek kell lennie, nem hagyhattam otthon az edzőcuccomat, és milyen jól tettem, hogy több holmit is hoztam magammal, mert mint kiderült a lakásban nem lehet mosni, szóval így biztos, hogy egy héten egyszer fogok mosodába menni, míg edzése legalább háromszor szeretnék. Ha másképp nem megy, akkor a harmadikat itthon végzem el, mivel elég nagy a szobám, így hely is van hozzá. Most, hogy körbenéztem, megállapítható, hogy simán galériázni is lehetne, mert legalább 3,5 méter magas, amibe már beleférhet egy csak fekhelynek szolgáló ágy. De várjunk csak?! Miért gondolkodok ilyenen egy vadidegen helyen? Hiszen úgysem fogom ajánlani számukra azt, hogy galériázzák be a szobát! Akkor meg mi értelme? Teljesen értelmetlen ezen gondolkodnom. Felejtsük is el gyorsan, mert a sok lényeges dolog elől veszi el a helyet. Ennél például sokkal érdekesebb az a tény, hogy a szoba az egyik utcára néz, míg a fürdőszoba – mivel kinyitottam az ablakot fürdés előtt – arra a nevezetes kupolás épületre, amely minden útikönyvben a Firenze név alatt elsőként látható. Hát igen, kinek a szoba kilátással, kinek pedig a fürdő. Szóval az utcára néző szobám igazán hangos, minden autó, ami erre közlekedik, nyomja rendesen a gázt, mivel egyirányú utca, úgysem jöhet szembe semmi, maximum egy gyalogos a járdán, de az meg ugorjon el. Legalább is a taxisofőr így hajtott. Még a zebrán sem kímélte a gyalogosokat, de legalább ebben hasonlított kis hazámra. Hiába a szabályok, hogy a zebra előtt meg kell állni, az autósok csak úgy suhannak el, hogy kapkodhatják a fejüket a gyalogosok leginkább azért, hogy találjanak legalább egy olyan autóst, aki hajlandó lelassítani, ha ők már félig vagy egészen a zebrára merik tenni a lábukat. Nyilván némi túlzással, de az összes gyalogosan vagy bicajjal közlekedő ismerősömtől ezekhez hasonló panaszokat hallok a közlekedés nehézségeiről. Ehhez képest én, mint autós, nagyon is azt tapasztalom, hogy a gyalogosok, de éppúgy a biciklisek is nagyon felelőtlenek. Mintha nem is érdekelné őket a saját testi épségük, úgy lépnek le a zebrára gyakran olyan esetben is, amikor az autós szinte biztos, hogy nem tud biztonságban megállni. Na, ilyenkor jut eszembe a bírónő hangja, amikor így szólt:

- És mennyivel ment a zebra előtt?
- Ügyfelem a megengedett sebességgel hajtott – válaszolta az ügyvédünk.
- Zebra előtt 30 km/h sebességgel ajánlott menni, hogy még biztonsággal meg tudjon állni, ha kell, míg ügyfele 50 km/h sebességgel haladt. Ezt nyilatkozta az ügyfele! – csattant fel a bírónő.

Kérem szépen! Mikor is tanították ezt a KRESZ vizsga előtt? Hallott már valaki olyat, hogy 30-cal kell hajtani a zebrák környékén? Mert azt értem, hogy ha ki van téve egy tábla, hogy ennyi és ennyi a sebességkorlátozás, akkor tudja a buta nép, hogy ott annyival lehet menni. De amikor csak ajánlás van, akkor abba a bíróságnak lehetősége van így belekapaszkodni. Hajts annyival, hogy biztonsággal meg tudj állni. Ez lehetne a korcsolyázás szlogenje is. De vannak dolgok, amiket a saját bőrünkön kell megtapasztalnunk, ahogyan a korcsolyázást is, hogy tudjuk, szeretnénk a jövőben még folytatni.

Én úgy döntöttem, hogy nem, köszönöm szépen, de elég volt. Nem akarok ilyen csúszós talajon, mint a jég, ilyen csúszós eszközt hordani a lábamon, mint a korcsolya. Akárcsak nem akarom többé bántani saját magamat. Soha többé! Szeretni akarom magam és egy szeretetteljes életet kívánok kialakítani a mai nappal elkezdve.