- Nem sok időm van már! - gondolta Odi december 27-én korán reggel, mivel érkeztek a legkedvesebb rokonai, azaz a testvére és a nagy családja. A férje Attila egy tipikus vízöntő, jó humorral és vidám természettel. A gyerekek hárman vannak, igazi haramiák, de azért imádnivalók, mind a három. Bár az egyikük különösen Odi szívében volt. Azt gondolta, hogy talán korábbi életükben is ismerhették egymást, és biztosan közel álltak egymáshoz. Ő volt Tomi, a kis szőkeség, barna szemekkel és igazán kedves arcocskával. Még pici baba volt, amikor már megtetszett neki a rózsaszín. Igen, fiú és a rózsaszín tetszett neki: rózsaszín Malacka a Micimackóból, rózsaszín műanyagpohár az IKEA-ból, stb. De ez is azt mutatja, hogy Veró nevelése igazán kiváló volt, hagyta kibontakozni a fiúkat, mindegyik azzal foglalkozhatott, ami igazán érdekelte, nem voltak korlátok ezen a téren. Természetesen szigorú szülőként emelt korlátokat, de azok sosem voltak olyan magasak, hogy távol kerüljenek egymástól.

Szóval már elindultak hozzájuk a testvéréék, de - így néhány nappal azután, hogy meghozta a döntést - még mindig azon törte a fejét, hogy vajon érdemes-e továbbra is figyelemmel követnie Robi blogját, mert a fiú bizony folyamatosan írogatott egy igazán olvasott blogot. Többször közzétette a verseit is, amelyek mind árulkodtak valamiről. Hol arról, hogy most épp jól érzi magát és egy hatalmas élményben volt része. Hol meg arról, hogy nagyon padlón van és nem képes onnan felállni. A legutóbbi épp egy új szerelemről szólt, amivel kapcsolatban Odi természetesen reménykedett abban, hogy róla van szó. Persze a remény egy igazán furcsa szerzet, mert itt ólálkodik folyton a szíve körül, és fantáziaképeket rajzol, amelyek mind a szép lehetőségeket tárják elé, növelve a naivitását és teljesen elnyomva az esze figyelmét, ami folyton-folyvást arra akarja felhívni a figyelmét, hogy a tettek sokkal meghatározóbbak, mint a gondolatok, melyeket papírra vetett. Mert tény, hogy Robi nem kereste már egy ideje. Tény, hogy amikor utoljára ő írt a férfinak, arra sem válaszolt. Az agya megadta az adekvát választ ezekre a tényekre: Nem kellesz neki! Fogd már fel! De a romantikus énje arra gondolt, hogy hátha épp ezek azok a pillanatok, amikor a lelkében dúló háborút szeretné lezárni és hiába vágyik őrá most is, nem hívhatja fel, nem keresheti, mert az megzavarná a megtisztulást, de ettől még szereti, és semmi mást nem kell tennie, mint kivárni, amíg sikerül a férfinak helyrehoznia azokat a sérüléseket, amik odabent keletkeztek.

- Naivitás a köbön! - szólalt meg néha az agya, de Odi nem hallgatott rá, mindent megtett azért, hogy csak a pozitív gondolatok maradjanak a fejében a férfival kapcsolatban. Sokszor csak azt szerette volna, ha a tudathatja vele, hogy minden érzéketlensége ellenére is csak a jóra akar emlékezni vele kapcsolatban.

Szóval ma reggel is gyorsan be akart lépni a férfi blogjába, de megcsörrent a telefonja. A testvére volt. Szólt, hogy mindjárt ott vannak és jó lenne indulni a dédihez. Minden karácsonykor együtt mentek ki tanyára a dédnagymamához, aki ezen a napon nagyon boldog volt. Alig várta, hogy megérkezzenek az unokái, akik nagyon illedelmesen végigvárják míg megkapják az ajándékokat. Minden évben készülnek fotók, hogy legyen emlékük a fiúknak a családjukról, persze ez most még egyáltalán nem bír jelentőséggel számukra.

Odinak az emlékei viszont nagyon is nagy jelentőséggel bírnak. Azokba kapaszkodik, és azok tartják életben. Nem akar a múltban élni, de tudja, hogy semmi sem volt véletlen. Soha nem hitt a véletlenekben, nem most fogja hát elkezdeni. Olyan nincs, hogy véletlenül találkozunk valakivel, mindenkinek jelentősége van az életünkben, minden egyes szereplő tanít számunkra valamit, és mi is tanítunk számukra valami újat. Egymásnak tartunk tükröt gyakran úgy, hogy észre sem vesszük. Odi viszont általában érzékelte, amikor neki tartottak tükröt a barátai és ismerősei. Olyankor mindig megállt egy pillanatra és elgondolkodott. Azon, hogy miért épp most jött ez az információ. Azon, hogy miért épp ettől az embertől kapta. Hitte, hogy ezek sem véletlenek.