Ma reggel időpontom volt a személyi edzőmhöz, és egyáltalán nem szándékoztam lemondani. Pedig lett volna rá okom. Ahogy reggel felébredtem, újra nyomást éreztem a mellkasomban, akárcsak tegnap este. Nem akartam vele találkozni, és aggódtam, hogy felhív, és akkor hogyan is mondhatnám meg neki, hogy most nem vágyom rá. Úgy éreztem, hogy nem utasíthatom el. Ezért be sem kapcsoltam a netet a telefonon, nehogy azon keresztül próbáljon meg elérni. Mikor hazaértem, gyorsan ágyba is bújtam és sikerült hamar elaludnom. Csakhogy - mivel két cicával is együtt élek - az egyik cicámnak természetesen hajnalban lett kedve étkezni, amiért én bizony képes vagyok felkelni. Ez viszont ismét megzavarta az életritmusomat, és újra érezhettem a gyors szívdobogást, és az aggodalmat a szívemben. Hogyan kellene vele megbeszélni ezt? Egyáltalán mondanom kell-e bármit? Vagy csak hagyni, hogy történjenek az események és egyszer majd kiderül, hogy tényleg jól látom-e a problémát?
Kívánni valakit szellemileg és fizikailag nagyon egyszerűnek tűnő dolog. De megmondaná valaki, hogyan lehetséges az, hogy amikor 650 km-re voltál tőlem, és telefonon tudtunk csak beszélni sokkal jobban kívántalak, mint amikor néhány km-re lévén meglátogattalak. Ez képtelenségnek tűnik! Mégis igaz. Hiányoztál? Igen. Hiányzott valami? Igen. A szavaknak igazán jelentőségük van. Felpezsdíti a véremet, felkelti az érdeklődésémet. Szükség van rájuk. Szavak nélkül nincs varázslat. Varázslat nélkül pedig nincs izgalom és az élvezet is sokkal kisebb. Csalódás volt? Egy kissé. Hiszek benne, hogy jobb is lehet? Nem tudom. Ebben a szent percben nem vagyok benne biztos, hogy ez lehet jobb.
