Ha felismered magadban, hogy mit is érzel valójában, annál jobb érzés nincs!
Úgy érzed, kinyílsz a világra és sokkal többet adhatsz magadból, mint amennyit eddig adtál, vagy mint ahogyan eddig adtál. Tudsz változtatni rajta. Képes vagy átformálni. Legalább is a saját életedet, amire hatással vagy. Pontosabban csak hatással lehetsz, mert nem mindenki használja ki ezt a lehetőséget. Ha mindig csak úgy cselekszel, ahogyan azt mások elvárják, vagy csak azt hiszed, hogy így várják el tőled. Teszed azokat a marha logikus lépéseket, amelyek végén mindig valami olyan vár, amitől nem érzed magad igazán boldognak. Persze, jó egy darabig, de egyszer csak azt mondod, hogy elég volt. De akkor már ordítva, harsogva mondod ezt, kiadva magadból minden dühödet, amit magaddal és a világgal szemben is érzel. Majd csend lesz körülötted, és akkor jön valami vagy valaki, aki kiránt a sötétből és semmi mást csak egy kis vidámságot csempész bele. Nem akar semmit, és nem vár semmit tőled, csak megmosolyogtat. Hol csak az arcával, mely mindig derűt sugároz, hol pedig a szavaival, melyek a nevetőizmaidra vannak a legnagyobb hatással.
Aztán hirtelen jön valaki olyan, aki nem a nevettetés mestere; aki nem is azért jött, hogy veled legyen. Azért van itt, hogy valami nagyon fontosat tanítson neked. A hit mindennél fontosabb. Azt szeretné, hogy boldog légy, és mindezt önzetlenül. Nem azért, hogy ő boldogabb legyen tőle, és nem is azért, hogy a saját céljaira fordítsa, amit elér ezáltal. Csakis azért, hogy tanítson!
Imádom a tanítókat! Egyetlen baj van velük csupán (csakúgy, mint bárki mással az életben): egyszer elmennek. Kilépnek az életünkből, vagy ha mégis benne maradnak, akkor kizárólag azért, hogy újra tanítsanak valamit.

Előfordul, hogy megkérdeznek arról, hogy mit csinálsz, és azt válaszolod, hogy unatkozol. Majd a másik felcsattan, hogy hogy lehet unatkozni?! Hát, csinálj valamit!
Na de, kedves barátaim, mégis kinek mi köze ahhoz, hogy nekem éppen unatkozni van kedvem?! Igenis van olyan alkalom, amikor csak leülök és nézek magam elé, mert éppen ehhez van kedvem. Vagy például csak jár az agyam valamin, amin talán nem is kellene. De az is épp ebbe a kategóriába tartozik nálam, ha a facebook elé ülök le, és megnézem, hogy van-e valaki, aki érdekeseket posztolt.
Ugyanis a szavak mást jelentenek nekem, mint nektek.
Elképzelem, hogy azok, akik olvassák a blogomat (és itt jegyezném meg, hogy mégis ki a nyavalya az a 7 ember, aki a közzétételt követő 1 percen belül ránéz a bolgra az USA-ból, Oroszországból és általában van egy itthonról is?! - Na, de ez a felismerés megér egy önálló bejegyzést...) egészen mást éreznek ki a soraimból, mint amit én belegondoltam, beleéreztem. És ez így van jól! Mások vagyunk. Mindannyian tanulni jöttünk ide a földre, találkozunk egymással, tanítunk valamit egymásnak és megyünk tovább. Az élet nem más, mint találkozások és búcsúzások sorozata egy bizonyos ütemben. Van úgy, hogy mi magunk is gyorsítani akarunk rajta, de azt hiszem, ez a része az az életnek, amit a sorsnak hívok. Ő dönti el, hogy mikor kivel kell találkoznunk, de azt, hogy mit teszünk vagy nem teszünk azzal az emberrel, arról már mi döntünk. A sors és a saját döntéseink kavalkádja az, amiben el kell igazodnunk.

Egyetlen döntés képes teljesen felborítani az életünket. Mindig addig elért érdemünk mintha semmibe foszlana és máris nem azok az emberek vagyunk, akik eddig voltunk. Legalább is... hajlamosak vagyunk ezt hinni. Pedig nem így van!
Miért törlődne minden addigi eredményünk? Miért kellene azokat mind kitörölni a listáról? Nem kell. Ugyanúgy ott maradnak, ahogyan az utolsó döntésünk is. Csupán annyi történik, hogy az utolsó tettünk is felkerül a listára. Lehet, hogy bizonyos szempontból a piros oldalra kerül. Ilyenkor érdemes végig olvasni, hogy mik vannak a kék oldalon, mert azok fogják az életedet tovább lendíteni. Egy dolog viszont biztos, hogy a tetteink következményeivel számolnunk kell. A "következmények" szó hallatán nekem mindig a régi római kor jut eszembe, amikor is ha lopott valaki, levágták a kezét. Ez ilyen egyszerű. Éppen ez történik minden normális gondolkodású ember lelkében, ha hibázik. A jó hír az, hogy a lelkünk megfoltozására minden esetben lehetőségünk van. Egyetlen egy esélyünk van rá, de legalább van rá esély. És ez már nem ilyen egyszerű.
Mert lássuk be, ha például szeretnél egészséges életet élni, akkor hozol egy döntést, hogy egy héten csupán egyszer (egyetlen egy napon!) szegheted meg a szabályokat, a megfelelő kalória mennyiségét, az edzés mennyiségét (esetleg az edzés elhagyása mellett is dönthetsz), nem megfelelő mennyiségű folyadék bevitele, stb. Tegyük fel, hogy az első héten kétszer is megszeged a szabályokat, amivel azért nincs még semmi baj, hiszen csak most kezdted, még hozzá kell szoknod a gondolathoz, hogy keménynek kell lenned magaddal. Jön a következő hét, és kibírod, hiszen képes vagy rá! Ez annyira jó érzéssel tölt el! Majd jön a harmadik hét és ismét megszeged a szabályokat. Ennek bizony nagyon komoly következményei is lehetnek, és nemcsak az, hogy nem éred el a kitűzött célt. Ennél sokkal fontosabb következménye lehet: elveszíted az önmagadba vetett hited. Ismét lefekszel az édességnek, ismét legyűr a sajgó lelkiismeret és visszaeső leszel. A bűnbeesést meddig fogja bűnbánat követni? Vagy egyszer csak ez lesz a normális? Rosszat teszek, majd bocsánatot kérek és megyek tovább, mert a megbocsátás alapvető emberi érték? Hát nem! Egyszer minden játék véget ér.

Ősz New York-ban. Ez a címe a filmnek, ami épp véget ért. Minek néz az ember szomorú filmeket? Minek is készítenek ilyen filmet? Szenzációhajhászás! Csak a pénzért! Semmi más!
Félre a tréfát! Dehogyis csak a pénzért. Azért, mert ilyen az élet. Nem star wars, hanem csupa szenvedély, szerelem, szeretet, csalódás és érzés.
Egyébként fura a magyar nyelv: a mi nyelvünkben két külön szóval tudjuk leírni azt, hogy szeretünk valakit: szerelem és szeretet. De vajon van különbség? Mert, amikor a szerelmemnek azt mondom, hogy Szeretlek, olyankor valójában arra gondolok, hogy szerelmes vagyok belé. De akkor miért nem azt mondjuk, hogy Szerelem.
A kommentekben találtam egy igazán földhözragadt hozzászólást. Valahogy úgy hangzott, hogy az öreg faszi falja a nőket és mindegy neki, hogy a nők mit akarnak, amikor már úgy érzi, hamarosan jön a távozás ideje, akkor szakít velük. Majd jön a következő. De egyszer csak jön egy lány, akivel már az elején megtudja, hogy nem tarthat sokáig, mert beteg a lány. És őt is megcsalja, méghozzá egy bulin, amin mindketten ott vannak. Gusztustalan. A lány mégis megbocsát neki, mikor a férfi rájön, hogy szereti a lányt. Vajon megtenné akkor is, ha nem gondolna arra, hogy néhány hónap és vége az életének?
Vajon képesek vagyunk úgy élni, mintha tudnánk egy éven belül elpatkolunk?
Vajon képes leszek rá?

Az elmúlt néhány hónapban úgy éreztem, hogy jó ötlet lenne felkeresni régi barátokat, így hát kicsit belenéztem a saját lelkembe és azokat, akik úgy éreztem, hogy régebben igazán közel álltak hozzám, megkerestem. Így találtam rá újra az egyik barátnőmre, akivel ha évek múlva újra és újra felvesszük a kapcsolatot, akkor úgy tudunk beszélgetni, mintha csak tegnap váltunk volna el. Hihetetlen, de így is úgy érzem, hogy valami mély barátság köt bennünket össze.
Felkerestem egy barátomat is, aki mostanra kezd híres íróvá válni és nagyon kíváncsi voltam, hogy mennyit változott az évek során. Kiderült, hogy az égvilágon semmit! Ez is elképesztő! Erről jut eszembe, hogy ne felejtsem el megkérdezni tőle, én mennyit változtam az ő meglátása szerint.
Harmadrészt pedig, erősebbre fűztem a kapcsolatom egy régi, nagyon kedves barátommal, akivel úgy gondolom, hogy egy rezgésszintre kerültünk mostanában.
Ők azok, akik a legtöbbet segítenek nekem abban, hogy lássam önmagam, lássam a valóságot magam körül. Hiszen az a helyzet, hogy szükségünk van rájuk, a külső szemlélőkre, barátokra, akik megmondják az igazat nekünk: gonosz voltál, nem mondhatsz ilyet az embereknek!, legyél kedvesebb, és a világ máris kedvesebb lesz veled!, légy őszinte!, és még néhány tükör, amit egymás elé tartunk, hogy jobbak legyünk és tudjunk tovább haladni az úton.