Előfordul, hogy megkérdeznek arról, hogy mit csinálsz, és azt válaszolod, hogy unatkozol. Majd a másik felcsattan, hogy hogy lehet unatkozni?! Hát, csinálj valamit!
Na de, kedves barátaim, mégis kinek mi köze ahhoz, hogy nekem éppen unatkozni van kedvem?! Igenis van olyan alkalom, amikor csak leülök és nézek magam elé, mert éppen ehhez van kedvem. Vagy például csak jár az agyam valamin, amin talán nem is kellene. De az is épp ebbe a kategóriába tartozik nálam, ha a facebook elé ülök le, és megnézem, hogy van-e valaki, aki érdekeseket posztolt.
Ugyanis a szavak mást jelentenek nekem, mint nektek.
Elképzelem, hogy azok, akik olvassák a blogomat (és itt jegyezném meg, hogy mégis ki a nyavalya az a 7 ember, aki a közzétételt követő 1 percen belül ránéz a bolgra az USA-ból, Oroszországból és általában van egy itthonról is?! - Na, de ez a felismerés megér egy önálló bejegyzést...) egészen mást éreznek ki a soraimból, mint amit én belegondoltam, beleéreztem. És ez így van jól! Mások vagyunk. Mindannyian tanulni jöttünk ide a földre, találkozunk egymással, tanítunk valamit egymásnak és megyünk tovább. Az élet nem más, mint találkozások és búcsúzások sorozata egy bizonyos ütemben. Van úgy, hogy mi magunk is gyorsítani akarunk rajta, de azt hiszem, ez a része az az életnek, amit a sorsnak hívok. Ő dönti el, hogy mikor kivel kell találkoznunk, de azt, hogy mit teszünk vagy nem teszünk azzal az emberrel, arról már mi döntünk. A sors és a saját döntéseink kavalkádja az, amiben el kell igazodnunk.