Magam sem tudom eldönteni, hogy melyik okán nem írtam már ide nagyon régen. Bár szinte minden este eszembe jutott, hogy szeretném leírni, ami velem történt, mégsem tettem. Nem keltem fel az ágyból, nem nyitottam ki a laptopot és nem kezdtem el mégcsak papírra sem vetni a gondolataimat. Ez viszont elgondolkodtatott. Most akkor hogyan is nevezhetném magamat írónak? Egy író, ha úgy érzi, írni szeretne, nem keres kifogásokat, nem nézi az órát, hogy túl késő van már. Nem. Egy igazi író - szerintem - éjjel kettőkor is felkel írni, ha úgy érzi, hogy éppen jön az ihlet. Éppen ezért gondolom azt, hogy talán nem is az volt a baj, hogy inkább mással töltöttem az időmet. Inkább az volt az oka az elmaradásnak, hogy nem volt igazán ihletem. Pedig annyi minden történt velem, amikről igen is szeretnék megemlékezni.

Legyen az első ilyen dolog az a tapasztalat, amit a tervezésről tanultam meg. Egy idegen országban, idegen városban ne tervezz előre költségeket. Talán érdemes egy határt megszabni, de mindig tudni kell, hogy elég erősen elképzelhető, hogy nem lesz elegendő a tervezett összeg, ami persze sok tényezőtől függ. Alapvető tényező az élelmiszerek ára. Nem kevésbé meghatározóak éttermi költségek, mert bizony ha társasági életet kíván élni az ember, akkor az elsődleges helyszín egy étterem. Egy másik lényeges tényező az egyéb szórakozásra költött összeg, mert amikor egy idegen országban járunk, akkor igen is szeretne az ember minél több környező városkát, látványosságot is felfedezni, aminél megint csak jelentős összegeket jelent az utazási költség. Főleg, ha szeretjük a kényelmet, és inkább autóval utazunk, mert akkor bizony kemény pénzeket kell megfizetni. És harmadikként nem szabad elfeledkezni a váratlan költségekről sem. Azok pedig mindig vannak.

A mai napomat tartom az eddigi legizgalmasabb és számomra leginkább tetsző napnak a firenzei tartózkodásom alatt. Ha megkaphatnék valamit idekint, akkor azt kívánnám, hogy az ezt követő napokról is ugyanezt mondhassam el! Már nem kizárólag angolul jutnak eszembe a szavak, mondatok, hanem gyakran előfordul, hogy olaszul, ami azért is kapott ma nagyobb teret, mivel a délutánt és a vacsorát Andrea társaságában töltöttük a lakótársammal együtt, aki bár magyar, mégis igyekeztünk egymással is olaszul társalogni, hogy Andrea ne érezze magát kirekesztve a beszélgetésből.

Andrea egy svájci hölgy, aki folyton mosolyog! Imádom a stílusát! Emlékeztet egy német barátomra, akinek – hoppá! – még nem is kívántam boldog új évet. No, ezt a csorbát ki kell küszöbölnöm hamar! Visszatérve Andreára nagyon kedves 45 éves szingli, ahogyan azt éppen ebéd közben mesélte el nekünk. Rábeszéltem egy új étteremre, ahol ehetünk, de sajnos itt nagyon sokára hozták ki az ebédet, és hiába igyekezett gyorsan elfogyasztani, mégis dél volt, amikor még ki sem hozták neki a kávét. Az egész tetejébe pedig 8 euro helyett 12 eurot fizetett a fogyasztásért, mert elfelejtett rákérdezni, hogy a Scuola Toscana diákjainak adnak-e kedvezményt. Márpedig adnak a Moyo-ban is, nemcsak az Oibo-ban. Egyik az egyik sarkon, másik a másik sarkon, de mindkettőnek rendkívül nehezen jegyeztem meg a nevét. Szóval elkésett a délutáni privát órájáról is, és kissé úgy éreztem, hogy miattam, mert én akartam kipróbálni az új éttermet. És persze nem kérdés, hogy a svájci pontosság miatt ez természetes módon zavarta őt. De nagyon örült, hogy együtt voltunk, és annak még inkább, hogy felhoztam a lehetőségként, hogy 4-re visszamegyünk érte a sulihoz, hogy együtt menjünk el shoppingolni egy kicsit a Zara-ba és a H&M-be. Így is tettünk, de mit ad Isten, onnan is elkéstünk. Hiába mondtam neki még ebédkor, mikor is rákérdezett, hogy mi magyarok mennyire vagyunk pontosak, hogy én pontos vagyok, de a magyarok közül ki így, ki úgy áll a kérdéshez. Ez most nem jött be.

Zsuzsa, egy magyar lány, ugyancsak szingli, a harmincas évei közepén jár, akárcsak én. A sok-sok hasonlóság mellett egyelőre van egy különbség közöttünk, méghozzá az, hogy én eddig nem terveztem, hogy Firenzébe költözzek, tekintve, hogy nem ismerek itt senkit, és halvány fogalmam sincs arról, hogy itt én milyen munkát tudnék vállalni alap olasz tudással. Persze az is kérdés, hogy Magyarországon milyet fogok találni. Szóval Zsuzsa is hasonlóan pozitív hozzáállású ember, mint Andrea, ezért őt is nagyon megkedveltem, pedig csak pár napja ismerem. Tetszik, hogy még annak is tudott örülni, hogy az első napon elindultunk a nyelviskolába. Ma pedig hazafelé jövet, amikor már elég sokszor használta az olaszt – mivel ő sokkal többet használja, mint én, de azért én is igyekszem -, örömmel konstatálta, hogy úgy érzi magát, mintha máris itt élne mint egy olasz.

Erről az jutott eszembe, hogy tudnám élvezni az életet így, ahogyan itt élem. Sőt! Nagyon vágyom rá, hogy egy kicsit lazítsak. Nem mintha az utóbbi fél évben nem ezt tettem volna, de mégis más az, amikor egy idegen országban teszem ugyanezt. Csak a nyelv tanulása és az élet élvezete marad rám itt. De mit is jelent itt élvezni az életet? Reggeli nem kell, mert délben és délután, este egészen sokat eszünk. Délelőtt egy kis tanulás, mely egyrészt nyelvtanból, másrészt beszélgetésből áll. Természetesen a második rész sokkal izgalmasabb, mert lehetőség van arra, hogy más országok fiait és lányait megismerjem. Persze, nem most, mert ezen a héten ezernyi – na jó, csak 8 másik – magyar van a suliban, de nekem ez a 8 is soknak tűnik. Pláne úgy, hogy mind az első két, mind a második két órán vannak az én csoportomban is. Sőt, a második csoportban az egyik pasas nagyon beszédes, de csak főleg magyarul nyaggat bennünket, hogy ez vagy az mit is jelent. Értem én, hogy tudni szeretné, hogy jól érti-e azt, amiről szó van, de szerintem sokkal többet tanulna, ha hagyná, hogy eszébe jussanak a szavak és nem kérdezne rá minden egyes szóra, aminek nem jut eszébe azonnal a jelentése. És nem, nem vagyok elutasító a magyarokkal, nagyon nyitott és érdeklődő vagyok feléjük is, de a ma délutánt mégis inkább félig idegen társaságban töltöttem. Izgultam is, hogy vajon Zsuzsa hív-e meg más magyart is a közös ebédre, de hál’ Istennek nem tette.

Egy másik esemény, ami felvillanyozott a mai napon, az az volt, hogy újra megkeresett az a fickó, akit még augusztus végén ismertem meg Olaszország keleti határán. Kedvesen megkérdezte, hogy hogy érzem magam itt, és hogy mi újság velem, mire válaszoltam és visszakérdeztem, hogy ő hogy van. A válasz igen gyorsan megérkezett, hogy természetesen ő is jól, de adjam meg a címemet és az olasz számomat, hogy el tudjon jönni hozzám Firenzébe. Mint mondtam, igazán nyitott ember vagyok, nyitott az újra és az érdekességekre, de valahogy olyan érzésem volt, hogy egy olyan lakás címét kiadni, ahol nemcsak én lakom, nem kellene. Ezért javasoltam, hogy találkozzunk Firenze központjában valahol és sétáljunk egyet, és végül felhívott, hogy most akkor mi is a helyzet. A csodába is, nagyon szeretem a hangját! Olyan kellemesen lágy, hogy ha esténként mesélne nekem, akkor azt hiszem, könnyedén aludnék el minden este. Most már várom a hétvégét, hogy vajon össze tudjuk-e hozni ezt a találkozást, és hogy milyen élmény lesz, ha sikerül. Soha, de soha nem voltam még randin fekete férfival, de itt Firenzébe szinte hemzsegnek a színes bőrűek, legyen szó akár feketéről, vagy ázsiairól, vagy indiainak kinéző (igazából nem tudom, hogy milyen származásúak lehetnek, de indiainak gondolom őket a világosbarna színű bőrük és az öltözködésük alapján). Szóval nagyon izgalmasnak ígérkezik a hétvége.

Ugyancsak várom az egész hetet, mivel ezen a héten minden egyes napon van valamilyen program, amit az iskola szervez. Igaz, hogy az egyik egészen költséges, de talán jónak ígérkezik, mivel a környéken található egyik kis városkába megyünk el, ahol borkóstolás és valamilyen étkezés is lehetséges és benne van az árban. Találunk még múzeumi látogatásokat a heti programban, és persze egyéb kirándulásokat is, amik igencsak érdekesnek ígérkeznek, és persze segítik a nyelv tanulását is, mivel valamennyi program olasz nyelven zajlik.

Az élet élvezetének jelentését pedig még keresem. Remélem, hogy megtalálom legkésőbb a hónap végére. Alig várom!

Tegnap ki voltam éhezve az édességre, ma pedig már ki voltam éhezve egy jó beszélgetésre. Mindkettőt megkaptam akkor, amikor kívántam. Nem is tudom, mit kívánjak következőnek! ;)

Ma végre volt alkalmam egy kellemes beszélgetést folytatni az egyik csoporttársammal, aki történetesen egy amerikai hölgy, aki a kutyájával érkezett Olaszországba és mivel járt már itt korábban, ezért választotta Firenzét ismét. A beszélgetésből kiderült számomra az, hogy valószínűleg nincs családja, mert nagyon helyeselt, amikor elmeséltem neki, hogy nekem nincs férjem, sem gyermekem. Bár arra könnyedén rájöttem, hogy ő nem kívánja kiadni magát. No, nem ebből a beszélgetésből, hanem már akkor, amikor először érkeztem meg az ő csoportjukba egy beszélgetős órára.

A Scuola Toscana-ban úgy néz ki egy nap, hogy az első két órát, azaz kétszer 55 percet a nyelvtannal foglalkozunk, ami egészen egyszerű történet, mert sokáig mesél a tanár egy-egy nyelvtani szerkezetről, részletesen leírja, elmondja, hogy mit mikor használunk, kitér a kivételekre, majd közösen megoldunk olyan feladatokat, amikkel gyakorolni lehet az éppen áttekintett anyagot. Mások nem rajonganak a nyelvtanért, de én nagyon szeretem, mert gyakorlatilag igazi olaszt hallgathatok közben, hiszen az anyanyelvi tanár megállás nélkül olaszul beszél, és olyan szavakat, kifejezéseket használ, amiket én is értek. Ez már jó! :)
Majd ezt követi húsz perc szünet és már jöhet is a beszélgetés óra, ami ugyancsak kétszer 55 percet jelent. Na, itt már nem olyan egyszerű a helyzet, mivel az agyam komoly tréfát űz velem. Ugyanis amikor meg akarok szólalni, először szinte mindig angolul jut eszembe az, amit mondani akarok, majd előfordul, hogy kicsit gondolkodok és megjön a válasz olaszul is, de sajnos van olyan, hogy egyáltalán nem tudom az adott szót. Az igékkel úgy vagyok, hogy ha eszembe jut olaszul, akkor általában kimondom először főnévi igenév formájában, majd megpróbálom ragozni, ami nagyjából úgy néz ki, hogy néhány másodpercig filózok rajta, hogy vajon éppen melyik igeidőt is kellene használni az adott helyzetben, majd tippelek egyet, aztán 50%-ban még a ragozás is stimmel, tekintve, hogy többnyire E/1 vagy T/1 személyben beszélek. Kérdezni többnyire E/2 személyben. Szóval ezekkel nincs annyi gond. Illetve a szokásos kifejezésekkel, amiket nap mint nap hallok, vagy most már használok is.

Imádok beszélgetni! Ha eddig még nem jött volna rá a kedves olvasó, akkor én az a típusú ember vagyok, aki nagyon szereti a tartalmas és a könnyed beszélgetéseket is. Mindkettő olyan energiákkal tölt fel, amilyennel még egy másfél órás edzés sem tud feltölteni. Itt van ez a mai nap, amikor a svájci hölgy, Andrea meghívott engem is, hogy csatlakozzak hozzájuk egy ebédre, ami feltehetően annak köszönhető, hogy reggel megláttam őt az egyik bár ablakában, ahogyan a cappuccino-ját issza, gondoltam reggelizik, és nagy hévvel mosolyogva odaintegettem neki. Ezek után tőle próbáltam meg olaszul kérdezni ma, csak úgy magamtól, egy hirtelen ötlettől vezérelve, hogy milyen volt a reggeli, amivel tulajdonképpen fel akartam hívni a figyelmét arra, hogy én voltam a reggeli integetős ember. Rá is jött, hogy mit akarok, és egy rövid párbeszéd keretében megbeszéltük, hogy nem is reggelizett, csak egy cappuccino-t ivott, mert nem akart édességet enni. Azt meg már tudjuk, hogy itt az olaszok édességet szoktak reggelizni. Hogy szeretnék ezt a gyerekek otthon!?

De a beszélgetés egy olyan helyzetben, ahol nemcsak megértem, hanem válaszolni is tudok, vagy ki tudom fejteni a saját véleményem, a gondolataimat, az már sokkal inkább nekem való. Értem én, hogy jó lenne egyre többet beszélni olaszul, mert ugyebár így tanul az ember, de ezt nem lehet erőltetni. Ha erőltetem, akkor rosszul érzem magam tőle. Ha hagyom, hogy rám ragadjon az, amit fel tudok venni, fel tud az agyam fogni és hagyom, hogy beépüljön a memóriámba, akkor lesz igazán hasznos a tanulás. Tudni kell, hogy az embernek hol vannak a határai. Értem én, hogy érdemes megpróbálni átlépni ezeket a határokat, de azt csak most kezdem el megtanulni, hogy hogyan lehetséges ezt úgy megtenni, hogy ne érezzem magam rosszul tőle. Ma például a tanár arra kért, hogy ne angolul mondjam. Először átfutott az agyamon, hogy erre a felvetésére válaszolok magyarul egy olyat, amit úgysem ért meg, és csak részben tudnám lefordítani olaszra, de nem tettem. Pedig nagyon szívesen elmondtam volna neki, hogy ha ilyeneket mond, azzal engem hátráltat. Mégis hogyan mondjam el, amit gondolok, ha nem tudom olaszul? Mondjam neki magyarul? Még inkább nem fogja érteni. Ezért inkább mondom ki a szót angolul, hátha tudja, hogy mit akarok mondani. Ha pedig valamit tudok olaszul is, akkor úgy fogom mondani. Szóval, ne cseszegessen engem azzal egy tanár se, hogy ne angolul mondjam, mert ha nem tudom az adott szót, kifejezést, akkor nincs mit tenni. Hogy miért is nem mondtam meg neki, amit gondolok? Mert így neveltek. Nem kell mindig mindent kimondani! Pedig most bizonyára sokkal jobban érezném magam, ha akkor elmondom neki, hogyan érzek azzal kapcsolatban, ahogy reagált. Egy újabb lecke: Ne utólag gondolkozz a ki nem mondott szavakon! De ha mégsem mondod ki akkor és ott, akkor fogd magad és írd ki magadból a sérelmedet! (ahogy én most! és máris jobb!)

Mielőtt el nem felejtem, a mai ebédem igazán különleges volt, mivel nyulat nem minden nap eszek otthon. Haha! Méghogy nem minden nap! Úgy lenne igazán pontos a megfogalmazás, hogy nem is minden évben! Maximum, ha elütnék egyet-egyet az úton hazafelé, mármint olyanra gondolok, amelyik kirohanna elém az útra, én pedig véletlenül ütném el a kocsival. Na, de ilyen sem történt még velem soha! Szóval huszonévvel ezelőtt ettem utoljára nyulat, amikor még keresztapámék Isaszegen laktak és a szomszédjukban volt egy étterem, ahol keresztanyám dolgozott, és egyszer talán ott ettem nyulat. De az is lehet, hogy őz volt. Ki tudja már ennyi év után! Szóval akár azt is mondhatnánk, hogy soha nem ettem még ilyen selymes bundájú állatkát, amit - akkor most már mondjuk ki kerek-perec, még sosem ettem - csak simogattam eddig. Amikor pedig a pincérnőtől azt kértem, hogy csomagolja be nekem a maradékot egy ún. "doggie bag"-be, akkor szegény csak bámult rám, hogy mit is akarok. Lehet, hogy azt gondolta, hogy most kérek egy táskát egy kutyával, jobb esetben egy kutyának. Ami egyébként szerintem igazán könnyedén kitalálható lett volna, hogy mégis mit jelent, mivel közben mutogattam azt, ami megmaradt a tányéromon. A végén rájött, hogy mit is szeretnék, mert kihozott egy műanyag dobozt, hogy odaadja nekem. Gondoltam, bizonyára itt is szabály, mint az otthoni éttermekben, hogy nem viszik vissza a konyhába a kaját, amit már eléd tettek, és megpróbáltam én elcsomagolni, amit meghagytam. De megkegyelmezett rajtam - úgy tűnik, itt mégsincs olyan szigorú egészségügyi szabályzat -, és becsomagolta nekem.

Visszatérve a megérkezésemkor leírt gondolatokra, azt hiszem, kezd átalakulni az ittlétem háttere. Ma már sokkal inkább a „la dolce vita” érzést kívánom elérni egy kis olasz tanulással fűszerezve. Ezért is sokkal jobb választás ez a gyengébb csoport számomra, mivel itt szépen lassan haladnak a többiek, és egy szinttel lejjebb mint az erősebb csoport. Úgy hiszem, hogy ha 10 évvel fiatalabb lennék, akkor inkább a kihívást választanám, de most, amikor valóban csak élvezni szeretném azt az időt, amit itt töltök, inkább vagyok ezzel a csoporttal. Ráadásul, itt többen vannak az idősebb korosztályból, akik számomra sokkal, sokkal szimpatikusabbak és alkalmasabbak arra, hogy olyan szórakozásban legyen részem, amire vágyom. Csak remélni tudom, hogy ők is hasonlóan éreznek velem kapcsolatban és kíváncsiak rám!

Valamennyi utazásom alkalmával elfog a merő aggodalom, melynek leküzdésében sokat segítenek a könnyek. Kijön a szemeimen az az érzés, amit nagyon nehéz megfogalmazni. Csak folynak és folynak a könnyeim, hogy könnyebb legyen a lelkemnek az elválás, legyen az egy hétre, egy hónapra vagy egy évre szóló búcsú, hiszen sosem tudhatjuk, hogy akiktől búcsúzunk, vajon látjuk-e őket újra. Persze nemcsak az elmúlás okozza ezt az aggodalmat, hanem az is, hogy lemaradok valamiről, amit éppen ott és akkor kellett volna megélnem, és nem emitt lenni, ahol most vagyok. És már itt is vagyunk, utazásom legfőbb okánál. Mert bármennyire is szeretném szépíteni, nem megy. Egyetlen fő oka van annak, hogy itt vagyok Firenzében, és az nem a nyelv tanulása. Ez csak egy ürügy, melyet jó eladni bárkinek az ismeretségi körömben. A lényeg a szórakozás és az általa okozott felejtés. Folyamatosan arra a két hétre gondolok, mikor az angol nyelv tanulása érdekében – és akkor tényleg emiatt – utaztam Angliába és töltöttem el két gyönyörű hetet egy nagyon kellemes kis városkában, ami egyébként a királyi család nyaralóhelye volt. Nem éppen az olcsóságáról híres, sokkal inkább arról, hogy befogad mindenféle különcöt. Épp ez vonzott benne annyira. Imádom a különcöket! Hogy miért is van az eszemben az a két hét? Mivel az alatt az idő alatt, ott és akkor olyan mértékben feltöltődtem, mint ahogy máshol még nem. Szívem hiszi, hogy itt négy hét alatt nemcsak feltöltődik, hanem el is felejti mindazt, amit otthon hagyott és már nem szolgálja az érdekeimet. Minden bánatot és minden fájdalmát hátra hagyja, leküzdi kishitűségét, és újra beleveti magát az életbe egy „Dolce vita!” felkiáltással. És mindennek a tetejébe még ki is nyílik, mert ugyebár ez az, ami hiányzik már belőle egy ideje. Nem képes igazán megnyílni senkinek, mert folyamatosan félti magát a csalódásoktól. Vegyük ezt az utolsó delikvenst is, aki hiszem, hogy megpróbált nyitni feléje, de ő dacosan kiállt magáért, nehogy már őt megbántsa valami jött-ment semmirekellő pasas. Inkább az arcába vágta, hogy ez csak szex, és nem is kell belőle más, majd a lelkemet ápolja egy igazi férfi.

- Nos, kedves szívecske, nehogy azt hidd már, hogy ilyen ellenséges hozzáállással képes lesz egy érző ember megbirkózni! Mert igen is érző emberekről beszélünk, amikor a férfiakról van szó. Nem szabad őket egy kalap alá venni és nem mind olyan szemét disznó, mint amilyennek mi, nők hinni akarjuk őket. Persze van köztük disznó is. Ez nem kétséges, csakhogy tudni kell választani.

Hogy ez az utazás elegendő lesz-e ahhoz, hogy a választás módján változtasson, nem tudom, de hogy arra igen, hogy újra meg tudjon nyílni és nyíltan tudjon az emberekhez viszonyulni, arra igen is elég lesz. Most így érzem. Az utam végeztével pedig nagyon remélem, hogy még ennél is többet fog adni. Még nem tudom, hogy mit, de tudom, hogy jó lesz.

Az utazás önmagában nem is volt olyan fárasztó, csak ezek az érzések megnehezítették, illetve a repülő, majd a buszon és a vonaton való zötykölődés, ami egyébként nem is volt túl hosszú, és végezetül a taxizás kivette belőlem minden energiámat. Ahogy megérkeztem még várt rám egy kis edzés, mivel a lakás a második emeleten van. Jobban mondva, innen az ágyból nézve nem vagyok ebben olyan biztos. Lehet, hogy a harmadikon, de az is lehet, hogy magasföldszint van és ezért tűnt úgy, hogy nagyon magasra kell felhoznom az összesen legalább 35 kilónyi csomagjaimat.

Belegondoltam, hogy talán ezért is edzettem négy hónapot, hogy ne szakadjak bele! Habár, ha eszembe jut, hogy mit is mondtam Teklának, a személyi edzőmnek, amikor elmentem hozzá, akkor egy pillanatra megint eszembe jut a korábbi kívánságom, hogy legyen egy kisbabám. Igen, ez volt az okom a tornára: egyrészt le akarok fogyni, hogy a betegségeim eltűnjenek, másrészt viszont kell az erőnlét ennyi idősen, ha valaki gyereket szeretne vállalni. Ezzel álltam fel a futópadra:

- Tulajdonképpen azért akarok edzeni, hogy legyen erőm egy terhességhez. Szeretnék babát vállalni és azt látom a testvéremtől, hogy igen is kell egy megfelelő erőnlét, mert emelgetni és ellátni egy pici babát nem is olyan egyszerű, főleg nem akkor, ha az ember már idősebb.

Ez volt az alapvető indokom az edzésre, de ahogyan telt-múlt az idő egyre inkább rájöttem, hogy a mozgás mennyi mindenre jó. Például helyre teszi az agyat, a gondolatainkat. Nagyon fontos viszont, hogy nem szabad túlerőltetni, mert az újabb problémákat generálhat. Tekintettel arra, hogy a mozgásnak viszont rendszeresnek kell lennie, nem hagyhattam otthon az edzőcuccomat, és milyen jól tettem, hogy több holmit is hoztam magammal, mert mint kiderült a lakásban nem lehet mosni, szóval így biztos, hogy egy héten egyszer fogok mosodába menni, míg edzése legalább háromszor szeretnék. Ha másképp nem megy, akkor a harmadikat itthon végzem el, mivel elég nagy a szobám, így hely is van hozzá. Most, hogy körbenéztem, megállapítható, hogy simán galériázni is lehetne, mert legalább 3,5 méter magas, amibe már beleférhet egy csak fekhelynek szolgáló ágy. De várjunk csak?! Miért gondolkodok ilyenen egy vadidegen helyen? Hiszen úgysem fogom ajánlani számukra azt, hogy galériázzák be a szobát! Akkor meg mi értelme? Teljesen értelmetlen ezen gondolkodnom. Felejtsük is el gyorsan, mert a sok lényeges dolog elől veszi el a helyet. Ennél például sokkal érdekesebb az a tény, hogy a szoba az egyik utcára néz, míg a fürdőszoba – mivel kinyitottam az ablakot fürdés előtt – arra a nevezetes kupolás épületre, amely minden útikönyvben a Firenze név alatt elsőként látható. Hát igen, kinek a szoba kilátással, kinek pedig a fürdő. Szóval az utcára néző szobám igazán hangos, minden autó, ami erre közlekedik, nyomja rendesen a gázt, mivel egyirányú utca, úgysem jöhet szembe semmi, maximum egy gyalogos a járdán, de az meg ugorjon el. Legalább is a taxisofőr így hajtott. Még a zebrán sem kímélte a gyalogosokat, de legalább ebben hasonlított kis hazámra. Hiába a szabályok, hogy a zebra előtt meg kell állni, az autósok csak úgy suhannak el, hogy kapkodhatják a fejüket a gyalogosok leginkább azért, hogy találjanak legalább egy olyan autóst, aki hajlandó lelassítani, ha ők már félig vagy egészen a zebrára merik tenni a lábukat. Nyilván némi túlzással, de az összes gyalogosan vagy bicajjal közlekedő ismerősömtől ezekhez hasonló panaszokat hallok a közlekedés nehézségeiről. Ehhez képest én, mint autós, nagyon is azt tapasztalom, hogy a gyalogosok, de éppúgy a biciklisek is nagyon felelőtlenek. Mintha nem is érdekelné őket a saját testi épségük, úgy lépnek le a zebrára gyakran olyan esetben is, amikor az autós szinte biztos, hogy nem tud biztonságban megállni. Na, ilyenkor jut eszembe a bírónő hangja, amikor így szólt:

- És mennyivel ment a zebra előtt?
- Ügyfelem a megengedett sebességgel hajtott – válaszolta az ügyvédünk.
- Zebra előtt 30 km/h sebességgel ajánlott menni, hogy még biztonsággal meg tudjon állni, ha kell, míg ügyfele 50 km/h sebességgel haladt. Ezt nyilatkozta az ügyfele! – csattant fel a bírónő.

Kérem szépen! Mikor is tanították ezt a KRESZ vizsga előtt? Hallott már valaki olyat, hogy 30-cal kell hajtani a zebrák környékén? Mert azt értem, hogy ha ki van téve egy tábla, hogy ennyi és ennyi a sebességkorlátozás, akkor tudja a buta nép, hogy ott annyival lehet menni. De amikor csak ajánlás van, akkor abba a bíróságnak lehetősége van így belekapaszkodni. Hajts annyival, hogy biztonsággal meg tudj állni. Ez lehetne a korcsolyázás szlogenje is. De vannak dolgok, amiket a saját bőrünkön kell megtapasztalnunk, ahogyan a korcsolyázást is, hogy tudjuk, szeretnénk a jövőben még folytatni.

Én úgy döntöttem, hogy nem, köszönöm szépen, de elég volt. Nem akarok ilyen csúszós talajon, mint a jég, ilyen csúszós eszközt hordani a lábamon, mint a korcsolya. Akárcsak nem akarom többé bántani saját magamat. Soha többé! Szeretni akarom magam és egy szeretetteljes életet kívánok kialakítani a mai nappal elkezdve.

Hogy mit hoz az élet? Van-e sors? Van valami, ami akár egy kicsit is irányítja az életünket? Létezik Isten? Vagy csak valami felsőbbrendű lény, aki irányít? Legalább egy kicsit. Hiszem, hogy létezik valami rajtunk, embereken kívül, amit nem irányíthat senki, de neki megvan a lehetősége az irányításra. Ez valami kozmikus és kicsit sem megmagyarázható, mert amint elkezdjük magyarázni, azonnal belekavarodunk. Hol él? És mit csinál egész nap? Csak nézi a földön élő több százmillió embert és egyesével irányítgatja az életüket? Vagy ezért tart egy csapat angyalt maga körül, akik helyette is irányíthatnak? Áá, nem! Ezt azért mégsem! Dehogyis adná ki a kezéből a gyeplőt! Ha megtenné, biztosan lennének olyan angyalok, akik „átállnának a sötét oldalra”, mint ahogy arra már volt is példa. Ezért nem adja át az irányítás lehetőségét, csakis ő teheti. Az angyalok csak a kinyújtott karja lehetnek, és azt teszik, amit mond nekik. Segítenek vagy akadályokat görgetnek az utunkban.

Mindig, amikor Odi valamiféle választáshoz érkezett, ezek a gondolatok foglalkoztatták. Sosem jutott dűlőre önmagával ezekben a kérdésekben, de valahogy jól esett néha feltenni őket és átélni egy kicsit a filozofálgatás élményét. Hitt a sorsszerűségben, de hitt abban is, hogy ő maga irányítja az életét, ő hozza a döntéseket. A sors csupán a mérföldköveknél bír jelentőséggel. A mérföldkövek pedig azok a fontos állomások az életünkben, amiket bárhogy is döntünk, el fogunk érni. Ilyen lehet például egy diploma megszerzése, vagy a házasság, a gyerekvállalás, vagy az ő esetében inkább a gyerekvállalás gondolata. Gyermekként még képes volt kijelenteni, hogy nem akar gyereket, nem akar férjet sem, így ha lesz mellette egy férfi, akkor vele házasság nélkül is remekül el tudna lenni. Aztán tinédzserként továbbra is vallotta ezt, majd elérkezett a huszonéves kora, és még mindig így gondolta, melynek eredményeképpen harmincévesen még mindig egyedül volt. Megfordult a fejében, hogy talán most már el kéne indulni a társkeresés útján és nyitottnak kellene lennie a férfiakra, de sokkal jobban szerette önmagát annál, hogy valakihez ilyen szorosan kötődjön. Szerette az életét, élvezte a munkáját, főként azt, amikor már egyre többet utazhatott. Egyrészt mert megtehette, kezdett anyagilag egyre jobb helyzetbe kerülni, növekedtek a megtakarításai és bár a tőzsdén veszített egy kicsit, ez sem vágta földhöz. Másrészt pedig azért, mert a munkahelye, pontosabban a főnöke is támogatta benne, így jutott ki Brüsszelbe is két hónapra, ami élete egyik legjobb élményét jelentette számára. Szerette, nem is: IMÁDTA azt a függetlenséget, amelyet ott tapasztalt meg. Amikor haza kellett térnie, nagyon maga alatt volt, napokig álomba sírta magát a veszteség miatt, melyet igazán mélyen élt meg. Amikor távol volt az otthonától, bár dolgoznia kellett ott is, mégis a munka végeztével egy kellemes és izgalmas társaság várta, vagy ha nem volt kedve társaságba menni, akkor is volt lehetősége kimozdulni otthonról. Ez nagyon hiányzott neki Magyarországon. Itt egyetlen hely van csak, ahol hasonlóan élhetne, és ez nem más, mint a főváros. A többi nagyváros valószínűleg kicsi lett volna számára ahhoz, hogy akkor is élvezhesse az ismeretlenség gyönyörét, amikor úgy szeretne elmenni otthonról, hogy ne kelljen senkivel beszélgetnie. Mindazonáltal a főváros nyüzsgését sosem találta az életviteléhez megfelelőnek, mivel mindig úgy érezte, hogy ez túl sok neki minden napra. Nagyon élvezetesnek gondolta akkor, ha pár órára, esetleg pár napra kiszakadhatott a megszokott környezetéből, de úgy érezte, hogy sosem tudna ott élni. Ez a gondolat viszont mostanára megkopott, egyre határozottabbá vált az érzés benne, hogy márpedig Budapestre kell mennie, ott kell állás keresnie, amely mellett folytathatja a megszokott életvitelét és nyugodtan hódolhat a hobbijainak is. Olyan állást, amelybe nem szakad bele, nemcsak fizikailag, de lelkileg sem, amit nem vesz a szívére és nem ragaszkodik hozzá túlságosan. Például egy bankos hitelügyintéző meló, hiszen közgazdász szakmájával – bár sosem dolgozott benne – mégiscsak passzolna hozzá egy ilyen állás. Amúgy sincs különösebb felelősség, mert készen kapott szerződésekből dolgoznak, amit egyszer betanul, és aztán már csak az apróbb változásokat kell követnie, hogy választ tudjon adni az ügyfeleknek. Persze hosszútávon jó lenne nem ügyfelezni, inkább a háttérmunkákat elvégezni. Egy a lényeg, hogy élvezze, amit csinál, és ne okozzon túl nagy erőfeszítést, sem túlzott kötelességtudattal vagy felelősségérzéssel ne járjon. Ezeket a tulajdonságait inkább a magánélete felé szeretné most már fordítani. Határozott szándéka volt, hogy fenekestől felforgatja az életét, és átalakítja ennek megfelelően. 2015 ennek az éve lett. 2016: az új élet kezdete.