2016.01.16. volt az a nap, amikor Odi úgy döntött, hogy megcsinálja azt a bizonyos „megbocsátás – hála” dolgot Robival kapcsolatban, mert úgy érezte, hogy ehhez még szüksége van az elengedéshez. Olyan régen csinált ilyet, hogy meg kellett keresnie a korábbi jegyzeteit, hogyan is kell ezt csinálni, majd belekezdett.

Megbocsátok Robinak amiért …
- akaratán kívül megbántott és durván elbánt a szívemmel;
- semmibe vette az érzéseimet és teljesen érzéketlen módon viszonyult az én érzéseimhez;
- nem értett meg sohasem, nem értette és nem érezte azt, amit én éreztem;
- nincs szüksége rám, és szó nélkül eldobott, mint egy rongyot;
- magamra hagyott a gondolataimmal és érzéseimmel;
- gyáva emberként nem képes elém állni azzal, hogy már nem akar, és inkább elsunnyog, hogy majd rájövök magamtól.
Mindezekért végleg megbocsátok Robinak.

Elfogadlak olyannak, amilyen vagy. Mindketten a saját utunkon haladunk, és azért találkoztunk, hogy tanuljunk egymástól és tanítsunk egymásnak. Köszönöm ezt neked!
Hálás vagyok neked amiért …
- arra tanítasz, hogyan kell úgy kinyitni a szívemet mások felé, hogy ne ejthessenek rajta feldolgozhatatlan mély sebet;
- megmutattad számomra, hogyan érezhetnek azok, akiknek semmibe vettem az érzéseiket;
- megtanítottál arra, hogy nem találhatjuk ki, hogy mások mit éreznek, hacsak el nem mondják;
- megmutattad, hogy csak saját magam küzdhetek meg a démonjaimmal, mindegy hány barátommal osztom meg a történteket, ők akkor sem fognak tudni segíteni, hiszen nem érezhetik át, amit én éreztem;
- megtanítottál rá, hogy a másik ember gyávasága nem ok arra, hogy letérjek a választott útról és folytatnom kell a céljaim eléréséhez vezető utat.

Elolvasta párszor, amit írt, és nem jött több gondolat, amit papírra vethetett volna. Ezek voltak az utolsó szavai Robinak, Robiról, kettőjükről, a kettőjük között történt dolgokról, érzésekről és a vele kapcsolatban felmerülő gondolatokról. Ő itt befejezte. Ugyanis már lassan egy hete folyamatosan csak róla álmodott. Minden reggel úgy ébredte fel, hogy Robi volt az első gondolata, mert mindig megjelent az álmaiban. Minden egyes álomban a jófiú szerepét töltötte be, ami még jobban dühítette Odit. Hogy a csodában lehetséges, hogy az életben ő a gyáva féreg, míg az álmomban mindig jót vagy legalább is semleges szereplőt játszik?! – horkant fel Odi többször is. Ez nagyon bosszantó volt, mivel tudta, hogy az álmaiban a tudatalattija dolgozik. Tudta, hogy ez valószínűleg azt jelenti, hogy Robi valójában semmi rosszat nem tett ellene, de ő mégis rá vetíti ki a haragját azért, amiért igazából önmagára dühös. Ez pedig nem volt más, mint az, hogy szeptemberben hiába döntött úgy, hogy többé nem kíván semmilyen kapcsolatot létesíteni ezzel a pasassal, alig telt el két hónap és már meggondolta magát. Érezte, hogy ezzel saját magának árt, de mégis megtette hivatkozva arra, hogy talán mégis ez egy olyan kapcsolat lehet, amire mindig is vágyott. Így hát hazudott. Hazudta a pasinak, hogy jó lesz ez „csakszex” kapcsolatnak is, de ami ennél is súlyosabb volt, hogy hazudott magának is. A magunknak tett hazugság pedig mindennél sokkal fertőzőbb, mert sosem tudhatjuk, hogy mikor hisszük el végül, amit hazudunk és egy idő után olyan útvesztőt kreálunk magunknak a hazugságokból, amelyből csak nagy küzdelmek árán és igazán vasakarattal tudunk szabadulni. De ha sikerül lebontani ezt az útvesztőt, akkor is ijesztő látvány fogad majd: a semmi. Ugyanis a hazugságok után nincs semmi. Újra kell építeni a kapcsolataidat, ami csakis lassan működik. Egyik napról a másikra nem tudsz egy egész életen át tartó – magadnak tett hazugságokkal teli – világot újraépíteni. El kell kezdeni, nem vitás – gondolta Odi, és tudta, hogy nem lesz egyszerű. Épp ezért örült kifejezetten annak az útnak, amit megszervezett magának februárra. Alig várta, hogy egy kicsit más nézőpontból lássa saját magát. Vajon képes vagyok új és hosszantartó barátságokat kötni Firenzében? – kérdezgette magát, és óriási reményekkel vágott bele a nagy kalandba érezvén, hogy igen is sikerülhet, sikerülni fog.

- Megvan a jegy! – kiáltotta Odi, de hirtelen csendben is maradt, mert ráeszmélt, hogy már éjszaka van. Vajon mit szólnak a szomszédok, ha hallották a vékony falakon keresztül, hogy itt egymagamban ordítozok? – gondolta magában, de még mielőtt befejezhette volna az utazásra való koncentrációt, megcsörrent a telefonja. Imádta ezt a zenét, a csengőhangját, mert egy olyan barátjára emlékeztette, aki megtanította arra, hogy a férfiak is érző lények és nem kell mindenkit egy kalap alá venni.

- Szia Odi! Boldog Új Évet! Milyen régen nem beszéltünk!? – hangzott a telefonban egy kedves ismerőse hangja. Odi nagyon örült, hogy Tomi felhívta, mert valóban hónapokkal ezelőtt beszéltek utoljára és kíváncsi volt, hogyan is mennek a dolgai. A fiú – mivel még fiatalabb korában ismerte meg a vele egyidős férfit, és akkor még olyan kisfiús volt, hogy ráragadt ez a megszólítás, egyébként is mindig is Öcsi volt a beceneve a családban. Szóval a fiú már házas ember volt, akinek volt egy gyönyörű felesége Anna és egy kisfiuk, Palkó, aki a nevét Tomi legkedvesebb és legrégibb barátjáról kapta. Tomi és Odi között igazán érdekes kapcsolat volt, ugyanis korábban munkatársak voltak és mindenki azt hitte körülöttük, hogy Odi szerelmes Tomiba. Csak Tomi tudta, hogy ez nem igaz, de nem reklámozta a dolgot; számára sosem volt jelentősége annak, mit gondolnak róla vagy bárki másról a többiek. Olyan mértékben tudta függetleníteni magát mások elvárásaitól és pletykáitól, amit már-már tanítani kellett volna. Sosem léteztek számára szabályok, ami nem abban nyilvánult meg, hogy folyton áthágta őket, hanem inkább abban, hogy mindig, de mindig sikerült neki megpuhítania. Nem volt olyan alkalom, hogy ne sikerült volna valami, amit eltervezett, mert sohasem kötötte feltételekhez, nem tervezett meg mindent aprólékosan, hagyta, hogy a sors is beleszólhasson, és ne kelljen úgy éreznie, hogy valamit nem kapott meg, nem ért el. Ez volt Tomi titka. Egy alkalommal, amikor az élet nagy dolgairól beszélgettek Tomi elmondta, hogyan szeretne élni.

- Úgy szeretnék élni, mint a nagyapám. Még a halálos ágyán is arról biztosította a nagymamámat, hogy szerelmes belé. Mindig Ő volt számára az első, és annyira szerette a családját, hogy semmi nem állhatott a listája élére, csak ők. Hiszem, hogy egy életre választok majd társat magamnak. – hangzott Tomi kívánsága. Odi ekkor még nagyon távol állt attól, hogy ezen gondolkozzon. Számára tíz éve még csak a munka volt a fontos, de ez a fiú már huszonévesen tudta, hogy mit akar az élettől hosszútávon. Kevés ilyen „fiú” szaladgál az utcákon, és még kevesebb az, aki ezt be is vallja.

- Szia Tomi! Nahát, de jó, hogy hívsz, már én is akartalak. Még akkor, amikor küldted a BUÉK sms-t, de aztán … Nem fontos! Örülök, hogy hívsz! – válaszolta Odi örömében, hogy meghallotta Tomi hangját a telefonban.
- Hogy vagy? Mi újság veled? – kérdezte Tomi.
- Köszönöm, remekül vagyok! Képzeld, a februárt Firenzében fogom tölteni! Már alig várom, úgy hiányzik az utazás, az izgalmak, új emberek megismerése! Aztán úgy tervezem, hogy hazajövök és hagyom egy kicsit ülepedni a nyelvet, majd áprilisban már jó lenne dolgozni valamit. – hadarta Odi, mert tényleg fel volt dobva. Tomi volt az első barátja, akinek elmesélte, hogy elutazik a következő hónapban, ami miatt egy kicsit furcsán is érezte magát. Máskor mindig a legjobb barátnőjének mondta el az ilyen dolgokat, vele beszélte meg, ha kérdései voltak, pontosabban neki mondta el, nem mintha a barátnője tudta volna a válaszokat, de hátha más szemszögből más választ is adhat egy-egy kérdésre. De vele már régen beszélt, mármint régen beszélgettek egymással. Persze, nem felejtette el az újévi jókívánságokat, de ezen kívül nem kommunikáltak egymással.
- És veled, veletek mi újság? Hogy vagytok? – folytatta Odi a társalgást.
- Készülünk a második baba-projektre és szeretnénk egy harmadikat is. Tudod a tízmilliós támogatás! - nevetett Tomi.
- Igen, igen! Testvéremék is fel akarják venni, csak nekik már egy kicsit egyszerűbb a helyzet. – nevetett Odi is az állam által kitalált új, gyerekvállalást támogató lehetőségre utalva.
- És úgy néz ki, hogy megveszem a helyi rádiót és van egy olyan tervem, hogy rendezvényszervezést is vállalnék ezen keresztül. Arra gondoltam, hogy ez passzolna neked. – folytatta Tomi. – Tudom, hogy Te is marketinges vagy és mindig tetszett neked az, amikor a projektjeidnek a nyilvánosságát kellett biztosítani.
- Imádok szervezni, és ha kell egy jó női hang, akkor itt vagyok. Legalább is a férfiak, tudod, hogy imádják a hangomat, és épp a napokban fontolgattam, hogy olyan melót kellene választanom, ahol ezt az adottságomat használhatom. A rendezvényszervezés is közel áll hozzám, és nemrégiben végeztem el egy filmkészítő tanfolyamot. – és már bele is kezdett az öneladásba Odi.
- Odi, nem kell bemutatnod magad, ismerlek, tudom, hogy mire vagy képes, ezért hívtalak. – Tomi nem is tudta, hogy mit jelentettek ezek a szavak Odi számára, amikor már-már kezdte azt hinni, hogy semmire sem képes, mivel nem haladt az olasszal sem úgy, ahogyan szeretett volna és már egy helyre is jelentkezett, de oda nem vették fel. Őrült kettősség volt Odi fejében, amit nagyon nehezen tudott kezelni: egyszer rendkívül erősnek érezte magát, olyan nőnek, aki bármire képes; máskor viszont még az ágyból sem volt kedve kimászni, és arra gondolt, hogy mennyire semmirekellő és amúgy sincs semmi értelme az életnek. Fent és lent, jin és jang, őrült szenvedély és arisztokrata távolságtartás, olyan kettősség, amellyel bárki nehezen birkózna meg, de mégis ezzel együtt élni volt a legnehezebb. De tudta, hogy ha ilyennek született, akkor így fogja leélni az életét és inkább meg kell tanulni ezekkel a tulajdonságokkal együtt szeretnie önmagát, minthogy teljesen magába forduljon, és ne élvezze azt, amit kap az élettől. Egyik kedvenc filozofikus gondolata volt, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy ne élvezzük minden percét.

Ahogy letették a telefont, Odi hirtelen rájött, hogy meg sem köszönte Tomi ajánlatát, de úgy érezte, hogy hamarosan újra beszélnek és lesz alkalma megköszönni is. Aznap este Odi elmerengett azon, hogy milyen műsorral is tenné színesebbé az adást. Alig vannak beszélgetős műsorok benne, vagy olyanok, amik elgondolkodtatják az embert, amikor egy-egy témát felhoz a műsorvezető, és arról kérdezi a betelefonálókat. Nincsenek is betelefonálós műsorok a rádióban. Talán csak nem merik vállalni az élő adásban való beszélgetést, amihez természetesen kell is a rutin, hogy csípőből kérdezni és válaszolni tudjon a riporter. Mennyivel egyszerűbb egy előre összeállított műsormenetet követni. Ilyen és ezekhez hasonló gondolatok lepték el az agyát miközben lefekvéshez készülődött, amikor is eszébe jutott, hogy ez nagyon is sorsszerű hívás volt. Éppen megvette a jegyet. Éppen rálépett arra az útra, amit már egy ideje tervezett, csak pár hónapja már halasztgatott. Éppen ekkor kap egy hívást, ami bár nem konkrét állásajánlat, mégis valami olyan lehetőség, amire már régóta vágyott. Kipróbálhatná magát valami másban, valami egészen másban, mint amit eddig csinált.
- Istenem, add, hogy sikerüljön az olasz út, sikerüljenek a terveim és sikerüljön egy olyan munkát találnom, ami boldoggá tesz! – fogalmazta meg óvatosan kérését, esélyt hagyva a sorsnak arra, hogy végezze a saját munkáját, míg ő mindent megtesz azért, hogy beengedje az életébe a boldogságot.

Meglehetősen furán nézett ki a fejéből Odi, miután egy régi ismerőse igazán megsértődött rá, vagy nevezzük, aminek akarjuk, de a lényeg a lényeg, hogy tiltólistára lett téve egy őszinte kijelentése miatt.
- Mi van a férfiakkal mostanában? Azt mondják, hogy imádják, ha egy nő őszintén odamond nekik, aztán, amikor megkapják, hogy "Kedvesem, nem lesz olyan alkalom.", akkor rögtön nem örülnek annyira az őszinteségnek. - ecsetelte a történteket egy másik barátjának. Bár nem gondolt rá egész nap, de mégis időről - időre eszébe jutott, hogy vajon miért tette. Egyrészt azon gondolkodott, hogy miért mondta meg ilyen kerek-perec a barátjának, hogy nem fogja széttenni neki a lábát. Másrészt pedig azon, hogy ez miért döbbentette meg annyira a fickót. Hiszen egyébként is kevés esély volt rá, hogy találkozzanak, mégis ilyen szélsőségesen reagált a 100% nemre.
- Ez valami férfiúi hiúság lehetett? - kérdezte a barátját ismét, aki viszont nem tudta a választ. Nem értette ő sem, bár folyton azon gondolkodott, hogy vajon ez azt is jelenti, hogy vele sem feküdne le soha Odi. Nem tudott másra gondolni, a beszélgetés alatt végig ezen járt az esze, amire Odi - mivel igazán jó érzékkel volt megáldva - nagyon jól ráérzett, ezért rá is kérdezett.
- Most Te is azon aggódsz, hogy veled sem feküdnék le, igaz?
- Dehogy! Eszembe sem jutott! - hangzott a fellengzős válasz, majd mindketten jót nevettek rajta tudván, hogy nagyon is erről volt szó.

De Odi tudta, hogy ez most tényleg egy olyan lépés volt részéről, ami az életének sodrását fogja megváltoztatni. Komolyan úgy érezte, hogy soha többé nem fog igent mondani egy ajánlatra sem, ha nem akarja igazán, mert bizony volt már olyan alkalom az életében, amikor bár az elején akarta a férfit, de amikor már intimebb helyzetbe kerültek, legszívesebben meghátrált volna. De sosem tette. Soha nem mondott nemet egy ponton túl, és olyankor is visszatért a lelkesedése, de ezek voltak azok az esetek, amikor később rájött, hogy kár volt. A lelke megsérült még akkor is, ha már a legelején nem gondolkozott komolyabb kapcsolatban, a méltóságán esett csorba. Nem volt hozzá, a lelkéhez méltó cselekedet. Így hát rá kellett jönnie, hogy ez nem pálya számára, sosem volt az, és hogy milyen jól esett kimondani azt a nemet.

Tegnap este lefekvés után csak úgy jöttek a gondolatai. Áradtak és összetódultak az agyában azok a gondolatok, amiktől azt hitte, hogy már megszabadult. Miért jut folyton az eszébe? Mi az oka annak, hogy nem tud megszabadulni ezektől? Aztán már azon járt az esze, hogy a barátnője vajon hasonlóan érez? Lehet, hogy csak annyira átérzi a barátnője érzéseit, hogy már úgy hisze, hogy ezek a sajátjai, pedig nem. Nem érti még saját magát sem, nemhogy másokat, de folyton folyvást magyarázatokat keres. Azt érzi, hogy tudni szeretné, hogy mi történik a másik ember fejében, pedig sokkal jobban tenné, ha azzal törődne, hogy mi történik saját magában. Már-már majdnem felkel, hogy írjon egy szerelmes búcsúlevelet a pasijuknak, a barátnőjével közös pasijuknak. Ez olyan bizarr, hogy már szinte vicces, vagy legalább is vicces lesz számukra néhány év múlva, de most a legjobb kifejezés erre: bizarr és beteg. A két barátnő - feltehetően - nagyon hasonlóan érez ugyanazzal a férfival kapcsolatban, de csak egyikük tudja ezt. A másik nő nem tudja, de sejti, hogy valami lehet még a barátnője és a pasija között, de amíg nincs bizonyosság, addig csak a sejtés marad neki.
Azon gondolkodott hát, hogy leírja neki, hogy bár nagyon közel érzi magát hozzá, ez nem fog így menni. Úgy érezte, tudnia kellene a férfinak, hogy nem közömbös számára, de egymás iránti elköteleződés nélkül nem képes vele többé találkozni. A találkozások jó érzéssel töltik el, de képtelen kivárni, míg a lelki bánata, a többi nője és az egyéb elfoglaltsága után újra időt szán a vele való találkozásra. Ezzel megalázza saját magát, minden egyes alkalommal, amikor újra belemegy egy találkozásba. Már azt is megalázónak érzi, ha csak vágyakozik utána. Hiszen ki is az, akiért vágyakozik? Egy olyan férfi, aki számára nem Ő van a középpontban. Egy olyan férfi, aki nem vállalja fel. Egy olyan férfi, aki csak játszik vele és az érzéseivel, még akkor is, ha egyébként ez egy letisztázott téma közöttük. Épp ezért olyan megalázó az, hogy beleszeretett. És épp ezért kell elhagynia. Képletesen és szó szerint is. Elhagyja a várost, sőt, nemcsak a várost, de az országot is. Elmegy, hogy legyen ideje kiszeretni belőle. Kizárja az életéből: törli a facebook-ról, a blogját nem olvassa többé, a telefonszámát is kitörli. Nehéz lesz, de megteszi, hogy képes legyen egy olyan életet kialakítani, ahol többé nem engedi, hogy így megalázza saját magát. El kell mennie, és ezt tudatni akarta a férfival.
Mégis feküdt az ágyban, a könnyei csorogtak a párnára és olyan nehéznek érezte a tagjait, hogy nem volt képes kidugni a paplan alól, bekapcsolni a gépét és megtenni azt az egy lépést, amire úgy érezte, hogy még szüksége van azután, hogy fejben már szakított vele.

Juci nagyon szenvedett miután kurtán lezárta a telefonbeszélgetést Robival, de azt tudni kell, hogy Robi nem hagyta ennyiben, hiszen Juci volt az a nő az életében, aki mindig nyugodtan viselte, ha hetekig nem kereste, nem jelentkezett. Az a nő volt, aki még akkor is vágyott rá, amikor megtudta, hogy lefeküdt a barátnőjével. Igaz, volt egy kis mosolyszünet közöttük, de utána mégis bevallotta, hogy vágyik rá és hiányzik neki a közelsége. Ezért Robi tudta, hogy ha komolyra fordulhat a dolog egy nővel, akkor az leginkább Jucival lenne jó, hiszen ő megadja neki azt a fajta szabadságot, amit egyetlen másik nőtől sem kap meg. És mégis, a legkevésbé hozzá vonzódott. Főként azért, mert nem tudta, hogy vajon egy komoly kapcsolatban is hasonlóan cselekedne. Úgy hitte, hogy az elköteleződésük egymás iránt a szabadsága elvesztésével járna. Szerette Jucit és kicsit sajnálta is azért, ami történt vele, és azért is, amit ő tett vele, de az esze tudta, hogy ő a legkevésbé kockázatos kapcsolat az életében. A nőnek – bármit is csinált – mindig szüksége volt rá. Robi úgy érezte, hogy mindig is így lesz, ezért folyton lelkiismeretfurdalása volt, amiért rendszerint megcsalta. Időről-időre felfigyelt egy új nőre, aki megmozgatta a fantáziáját. Az ilyen románcok egy-egy hónapig tartottak, kivéve egyet. Robi életébe igazán nagy felfordulást hozott Odi, aki olyan volt számára, mint egy szélvihar. Beviharzott az életébe egy szép augusztusi napon, majd szeptemberben el is tűnt, talán még nagyobb zivatarral kísérve, mint amivel megjelent, hisz ekkor árulta el kettőjük kapcsolatát barátnőjének, Jucinak. Aztán egy hirtelen véletlen találkozás, és ismét felsejlett mindkettőjükben minden korábbi érzés és vágy, amit egy ponton túl a férfi már nem tudott megállítani. Tulajdonképpen nem is akart, mert nagyon élvezte. Az összes pillanatot, amit vele töltött, nagyon élvezett, olyan szenvedélyes volt. Amilyen stílusa volt a nőnek az ágyban, olyan stílusa volt az életben is, mert amikor Robi nem kereste, akkor igen is hangot adott a nemtetszésének, amit Robi vádnak tekintett, és természetes módon nem örült neki. A férfi, aki szeretőnek áll, nem szereti hallani, hogy ha a nők azt mondják neki, hogy érzéketlen és bunkó volt. Szerette volna a két nőt összegyúrni egybe, az lett volna a tökéletes számára, de tudta, hogy erre nincs lehetőség. Ezért hát tovább keresett, tovább akart lépni, de nem talált olyan szeretőt, aki minden igényét kielégítette volna. Ez volt az az ok, amiért Jucihoz mindig visszatért.

Juci viszont érezte valahol a tudatalattijában, hogy ez így nem jó. Bár engedte a nyitott kapcsolatot, és igyekezett ő maga is más pasikat beújítani, de neki sosem ment. Képtelen volt mással lefeküdni és képtelen volt hasonlókat érezni más férfi iránt, folyton Robira vágyott, a nevetésére, a mosolyára, a hangjára és az érintésére. Minden gondolata körülötte forgott és már nem is tudta, hogy mit gondol, és mit érez. A kettő teljesen összekeveredett benne. Próbálta tudatosan érzékelni a világot maga körül, de nem ment. Próbálta az érzései szerint meghatározni a dolgokat, és elengedni magát, hogy csak élvezze az életet. De nem ment. Hiába engedett a szívének, az mégis sajgott. Csupán az a néhány óra, amit havonta párszor együtt töltöttek, azok a pillanatok voltak élvezetesek. És igen, csak voltak. Mert amióta vergődik a szíve és az esze között, azóta azokat a pillanatokat sem tudja felhőtlenül élvezni. Rájött, hogy bár vágyik az érintésére, mégsem tud kitörő örömmel gondolni a következő találkozásra, mert rögtön eszébe jut, hogy de vajon meddig kell majd várni, hogy újra találkozzanak, meddig fog szenvedni újra. Az esze tudta, hogy ez a kapcsolat már több negatív érzéssel, mint pozitívval van feltöltve. És a szíve is tudta, csak szerette volna hinni, hogy a szíve okosabb az eszénél, ezért vergődött már lassan egy hónapja.

Mindeközben Odinak fogalma sem volt, hogy mi zajlik a háttérben, csupán annyit tudott biztosan, hogy Robi éppen ugyanattól az időponttól nem kereste egyiküket sem. Csak apró jelzéseket küldött, hogy még létezik, és hogy a lányok léteznek számára. Néha-néha válaszolt nekik. De egészen újévig semmi lényegében kizárta őket az életéből, mondván, hogy sűrű az évvége. Juci megosztotta a gondolatát Odival, miszerint új nő van az életében, szerinte. Odi pedig úgy gondolta, hogy igaza lehet, ha mindkettejükkel egy időben hagyta abba a megnyilvánulásait. Mindemellett a versei is erről árulkodtak.

Ezért volt nagy meglepetés Odi számára, amikor Juci az új év kezdetén még mindig azon gondolkodott, hogy a szívére vagy az eszére hallgasson. Nem értette, hogy miért nem zárja már le Juci az egészet, és miért nem adja ki az útját ennek a hazug és csalárd pasinak, aki az első adandó alkalommal lefeküdt a legjobb barátnőjével, hiszen ez mindent elárul a férfi érzéseiről és a férfi lényéről is. Egyikük érzése sem volt fontos számára. És Odi tudta, hogy ha egyszer képes volt ezt megtenni Robi az egyikükkel, akkor bármikor képes lenne megtenni vele is fordított helyzetben. De azt is tudta, hogy ha egyszer képes volt megcsalni Jucit vele, akkor képes máskor is. És ebben is igaza lett, mert bár nem első szóra, de másodikra már ráharapott a mézesmadzagra a fickó, hogy újra becsábítsa az ágyába Odit. De Odi tisztában volt azzal, hogy milyen következményekkel járhat, ha ezt az új csalárdságot is elárulja Jucinak, így óvatosan fogalmazott, amikor Juci előállt a tanácstalanságával.

- Nem vagyok benne biztos, hogy én vagyok a legalkalmasabb személy arra, hogy tanácsot adjon neked ebben a helyzetben. De! Mert mindig van egy de! Mégis megteszem, mert 100%-ban biztos vagyok abban, hogy ebben a kérdésben az eszedre kellene hallgatnod. Sajnálom. – Tette hozzá végül Odi, mert úgy érezte, hogy ezzel talán bocsánatot kérhet az új csalás miatt úgy, hogy azt nem kell tudomására hozni barátnőjének.

Juci nem válaszolt. Csak nézett rá nagyon komolyan. Odi úgy érezte, hogy a veséjébe lát, de már felkészült a válaszra. Tudta, hogy azt fogja mondani neki, ha rákérdez, hogy mégis mitől olyan biztos ebben, hogy megismert egy nőt, aki elárulta neki, hogy november óta Robi az új pasija. Ami igazából nem is lett volna hazugság, hiszen végül is számára sem volt még ismerős ez az énje, és tekinthető számára is új ismeretségnek. Nem ismerte ezt a nőt, mert komolyan hitte magáról még két hónappal azelőtt, hogy újra megesett a dolog, hogy soha többé nem lenne képes lefeküdni Robival. Mégis megtette. Maga sem értette, hogy miért, de nagyon vonzó volt számára, és talán ezért is lüktette a szíve olyan hevesen, amikor megint azt látta, hogy a barátnője bizonytalankodik Robi kirúgását illetően. De Juci nem kérdezett semmit, így hát Odi úgy érezte, hogy most van itt a lehetőség arra, hogy gyorsan távozzon, még mielőtt barátnője meggondolja magát, és mégis kérdéseket tesz fel.

A hazugságokkal az a legnagyobb probléma, hogy csak a nagyon gyors gondolkodású és jó memóriájú embereknek jön be. Mármint ők azok, akik képesek lebukás nélkül hazudni. Gyors gondolkodás kell ahhoz, hogy mindig az a szó jöjjön a szánkra, ami tulajdonképpen nem is hazugság vagy legalább is le lehet fordítani az igazságra is. Ez azért fontos, mert később fel lehet mutatni, hogy „De én nem is hazudtam!”, hiszen az igazság egyik verzióját mondtam csak. A jó memória, azt hiszem, egyértelmű: emlékezni kell arra, hogy kinek mit hazudtunk. De mi a helyzet az érzésekkel? Hogyan kell érzéseket hazudni? Kell? Ugyan már! Mi értelme lenne neki? Az égvilágon semmi. Ezért hát, ha úgy érzed, hogy kell valaki, mondd el neki. Ha ő mégsem veszi ezt figyelembe és elhanyagol, akkor pedig tudd, hogy Te nem kellesz neki, vagy legalább is nem vesz komolyan. Lépni kell, szívem! Lépni kell!